Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 5. szám - Patak Márta: Mindig péntek
Nem is gondoltam rá, hogy mi vár Ferkóra, ha hazamegy. Meg se fordult a fejemben, hogy a csirás már az ajtóban rátámad megint, köszönés helyett lekever neki egy pofont, aztán jön a folytatás, majd a végén kezébe nyomja az ásót, és ráparancsol, hogy ássa el a kutyát. Hogy is láttam volna magam előtt Ferkó arcát abban a naiv, ostoba örömömben, de még másnap, harmad-, negyed- vagy ötödnap is akár, hogyan képzelhettem volna meg-megrebbenő tekintete mögé mindazt, amit maga előtt lát. Nem láttam sírásra görbülő ajkát, aztán hirtelen grimaszba torzuló arcát, amikor az iskolaudvarban a fa alatt hirtelen megtorpan, egy pillanatra maga elé révedt, mert én akkor is csak arra tudtam figyelni, hogy vajon a következő pillanatban merre fordul, mikor néz felém. Nem láttam én tovább magamnál, minden mozdulatában csak annyit észleltem, hogy most észrevett, rám figyelt, megint úgy nézett rám, mint akkor délután, amikor csak ketten voltunk a csőszkunyhó után a homokbányánál, senki más, és már nem is gondolkodtam tovább, csak átadtam magam annak a sodró érzésnek, amelyben nem láttam, nem hallottam, az ő arca is elmosódott előttem, a hangja is a fülemben, nem hallottam mást, csak valami távoli neszt, amiben feloldódott az a kérdés, az a válasz, minden. Nem láttam tovább az orromnál. Nem jelent meg előttem Ferkó alakja, amint ballag vissza az ásóval, fog egy botot, az istálló előtt leül vele a háromlábú fejőszékre, és lassan tisztogatni kezdi. Alaposan, szinte milliméterről milliméterre, hogy minél tovább tartson a mozdulat. A tövénél kezdi. Jól átkaparja ott is, ahol körbevonja a nyelet a fém, ahol nem kopott fényesre a használattól, ahol még akkor is kilátszik, ha tövig, egy teljes nyomnyira belemélyesztik a földbe, és bár sosem érintkezik közvetlenül a földdel, valamennyi mégis óhatatlanul belekerül, és többnyire bele is ragad. Utána végigkotorja az ásó lapját elöl, föntről lefelé, aztán lentről fölfelé. Aztán a hátát. Középen a nyél alatt futó vájolatot, ahol legjobban meg tud ülni a föld. És még mindig nem találja elég tisztának, még mindig látszik rajta a sárgás színű, homokos föld nyoma. Körülnéz, de még nem áll föl, nehezére esik az eddigiektől eltérő mozdulat. Pillantásával olyasmit keres a földön, mint a keményfából gyufaszálnyi vékonyra hasogatott gyújtósnál lepattanó szálkák, amivel a nyél meg az ásó nyaka közti keskeny résből is kikapargathatná a földet. Dehogy láttam én eközben. Összeszedjem a tojást? Ez a kérdés visszhangzott bennem tompán, távolról, és közben igyekeztem úgy tenni, mintha már órák óta ott járnék a nagymamám sarkában. Mintha hátulról árnyékként követném minden mozdulatát, csak még nem vett volna észre. Bamba mosoly ült az arcomon, nem láttam ki belőle. Nem tudtam szabadulni a fejemben zajló jelenettől, melyben én voltam az egyetlen szereplő. Én voltam egyszerre Ferkó is meg én is. Helyette is gondolkodtam, úgy, ahogy ő talán soha. Honnan tudhattam volna, hogy nagyjából így zajlik náluk minden szombat este. A csirás munka után jól berúg, és ha otthon talál valami kivetnivalót, mindegy, micsodát, akkor a legkisebbik fián veri el a port, mert a másik kettő kineveti vagy egyszerűen félrelöki. De ő még nem, mert ő még bízik benne, hogy hátha végre úgy fog beszélni vele, mint férfi a férfival. 33
