Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 5. szám - Patak Márta: Mindig péntek

Utána nem néztünk egymásra, csak ültünk a fűben, szinte amíg ránk nem sötétedett. Mintha ólomból lettek volna a lábaim, úgy vonszoltam magam, alig bírtam Ferkó után menni, mert ő megindult előttem határozottan, vitte a feje rendületlenül. Mindig így járt, amikor nem akart beszélni, fejét és törzsét előrehajtva belefeszült a levegőbe, és szinte maga után, a feje után ment. Megfeszülő izmok, kemény, szigorú arcvonások, összehúzott szemöldök, résnyire szűkülő szemek, és a hatalmas orr. így ment előttem akkor is, csak úgy lobogott utána két lapátfüle a dűlőúton a szürkületben.

A falu vége felől mentem haza, a nagymamám már a tyúkokat hajtotta be, próbáltam észrevétlenül mögé állni, mintha már régen ott lennék, csak épp nem vett volna észre, de nekem még akkor is az járt az eszemben, hogy milyen volt a Ferkó arca, amikor megálltunk ott, ahol el kellett válnunk, a kövesút szélén, ahonnan neki a falu túlsó vége felé, nekem meg a templom irányába kellett indulnom. Csak annyit mondott, akkor holnap délután, a szokott helyen. Nem is kellett mást mondania, mert a vasárnapi találkozó mindig a futballpályánál volt, negyedórával meccskezdés előtt, mert addigra már a többiek is odaértek.

Udvara van a holdnak. Holnap hideg lesz. Csak ennyit mondott a nagymamám, meg se kérdezte, hogy hol maradtam el ilyen sokáig.

A mama akkor sem szólt semmit, amikor a háta mögött megkérdeztem, hogy összeszedjem-e a tojást. Talán nem is hallotta, mert úgy kérdeztem, hang nélkül, hogy csak én hallottam a fejemben a kép mögött, amit lassítva láttam egész addig a pillanatig, amíg Ferkó meg nem szólal a kövesút szélén, ahol megállunk, hogy elköszönjünk, és elindul ki-ki hazafelé, ő a falu vége, én meg a közepe felé.

Onnantól aztán kimerevítve maradt ott előttem az alakja, állt egyhelyben, mozdulatlanul, kedvemre figyelhettem. A szeme se rebbent, állta fürkésző pillantásomat, annyira, hogy a végén már én szégyelltem el magam. El is pirultam talán, és végigszaladt rajtam az a furcsa, egyszerre hideg és meleg borzongás, először kirázott a hideg, szinte vacogott a fogam, aztán rögtön utána torkomig elöntött az a fullasztó forróság, úgy éreztem, hirtelen levegőt se kapok.

Ferkót láttam magam előtt, és mintha nem is én, hanem valaki más mondta volna ki helyettem azt a kérdést, amire igazából választ se vártam, mert az az összevont, vörösesszőke szemöldök, az a ráncolt, a nyári barnaságát még mindig őrző fehér bőrű homlok volt előttem, meg az a komoly tekintetű, kékeszöld szempár. Aztán magamat láttam, amint állok a kövesút szélén, és megvárom, amíg Ferkó elindul. Nem úgy, ahogy a valóságban történt, mert akkor csak bólintani tudtam.

Akkor holnap, a szokott helyen, ezt mondta, én bólintottam, és futottam hazáig, ahogy a lábam bírta, mintha kergetnének. Még akkor is ziháltam, amikor becsuktam magam mögött a kaput, és lassan elindultam egyenesen a hátsó udvarra.

Csak álltam a nagymamám mögött, néztem azon a kimerevített képen, ahogy Ferkó nem túl sietős léptekkel, de határozottan, komolyan elindul hazafelé. Néztem utána gondolatban, és olyan jóleső érzés hatalmasodott el rajtam, mint akire valami hatalmas titkot bíztak. Repesett a szívem az örömtől, még nem gyötört kétség, még nem nyomasztott a bizonyosság, legszívesebben táncra perdültem volna a nagymamám háta mögött.

32