Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 5. szám - Patak Márta: Mindig péntek

Sokáig ültünk így, szótlanul, hallgattuk, ahogy a csirás a kutyán tölti ki a mérgét, ordít vele, ahogy a torkán kifér, hogy hallgasson már el, aztán már csak egy panaszos nyüszítést.

Egyszer aztán mégiscsak felálltunk, de nem a kutya miatt, mert nem gondoltam én akkor a kutyára, ő sem, pedig a csirás közben agyonverte azt a szegény állatot. Csak jóval később, rémálmaimban jött elő mindig az a kis termetű, fekete- fehér-barna foltos kutya, pedig akkor nem is láttam, ahogy hirtelen a rémület, a tehetetlen düh, aztán a kétségbeesés váltogatja egymást a szemében, amint közeledik feléje a karóval a gazdája, mert a fia megszökött a további ütlegek elől.

Se akkor, se később nem beszéltünk arról, ami akkor szombat délután történt. Ferkó nem kérdezte, mit láttam, arra se kért, hogy ne mondjam el senkinek, hogy megverte az apja. Mintha föl se merült volna benne, hogy esetleg teszek valami megjegyzést, megszégyenítem a többiek előtt, és ezzel örökre vége a tekintélyének.

Apja már abbahagyta a tombolást, amikor felálltunk, nem hallatszott az udvarukból semmi nesz, és talán épp az a süket csönd állított föl bennünket. Nem az utcán, hanem a kertek felől osontunk el rejtekhelyünkről. Volt hátul egy gyalogút, a parlagon hagyott földeken keresztül vezetett a mezőre, ahol a kövesútra merőleges utcák háztáji földje véget ért, annak a szélén ment a falut határoló búzatáblákig, de még azokon is túl, egészen a szomszéd faluval határos erdőig.

A dűlőúton letértünk jobbra, a homokbánya felé. Tudtuk, hogy most senki nincs ott, a nagyobbak már unták a gyerekes csontkeresést a homokbányánál, ők máshol tanyáztak, a csapatbeliek meg a vezér füttyszava nélkül nem merészkednek oda egyedül. Nem tudom, miért éppen a homokbánya felé indultunk el.

Odabent nem hallhattak bennünket, nem beszéltünk, nesztelen léptekkel, gondolatainkba mélyedve közeledtünk, és mi is csak az utolsó pillanatban döbbentünk rá, hogy valaki van a csőszkunyhóban. Különös morgás és fojtott sikkantás váltogatta egymást, de nem ijesztő, inkább csak a mi fülünk számára ismeretlen hang volt. Egyenesen a csőszkunyhó felé vettük az irányt.

Igazából el se kellett volna mennünk előtte, a homokbányához vezető dűlőét kikerülte, de mi mégis bekanyarodtunk. Hátunkat nekivetettük a falának, ahogy a filmekben láttuk, Ferkó intett, hogy ő jobbról kerül, én meg innen balról menjek. Szorosan a kőfalhoz tapadva közelítettünk a bejáratához. Megvártam, amíg Ferkó megkerüli, aztán amikor odaért, intett, én is közelebb óvakodtam, és lélegzet-visszafojtva belestünk.

Nem szóltunk egymáshoz, még akkor sem, amikor percekkel utána némán egymáshoz értünk, és különös szikrával a szemünkben, reszkető kézzel kerestük egymás testét, közben le nem vettük volna egymásról a szemünket, remegett a szánk széle is, miközben óvatosan járt a kezünk, mint aki sötétben tapogatja ki maga körül a tárgyakat, ahogy halad előre az ismeretlen terepen.

Nem tudom, mi állított meg bennünket, de hirtelen egyszerre húztuk vissza a kezünket, mint akit áramütés ért, és valószínűleg a szemünkből is egyszerre tűnhetett el az a különös szikra, amit a Ferkóéban láttam, a sajátomban csak éreztem, meg azt is, hogy nem tudok másfelé nézni, és nem is tudok mást csinálni, csak amit Ferkó, mintha utánoznám minden kézmozdulatát.

31