Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 4. szám - Surányi Dezső: Gondolatok egy interjúkötetről (Tóth István fotóművésszel beszélget Kocsis Klára)
Surányi Dezső Gondolatok egy interjúkötetről A megátalkodott magyar (Tóth István fotóművésszel beszélget Kocsis Klára) A Kairosz Kiadó gondozásában jelent meg 2016-ban - a Magyarnak lenni sorozat CXXXII. köteteként - egy közel százoldalas beszélgetésfolyam, amely szinte összegezése Tóth István életművéből kirajzolódó életfilozófiájának. A jól felkészülve többször Ceglédre látogató újságíró, Kocsis Klára szinte egy életgyónásba csábította bele a fotóművészt. C. Fehér Ferenc korábban a róla írott könyvében (2003) így vallott önmagáról: „Én megátalkodottan magyar vagyok. Cegléd nekem védettséget adott. Ha nem maradok ebben az alföldi városban, talán nem is jutottam volna el a csúcsra..." A megátalkodottan magyar önmeghatározása olvasóként, valamiként munkatársként és barátként is zavar. Ugyanis a Magyar Értelmező Szótár definíciója a következő: olyan valaki a megátalkodott, aki az elítélendő magatartása mellett makacsul, konokul kitart. Sőt, az ilyenféle ember szándékához és szokásaihoz konokul ragaszkodik. Kocsis Klára riportemőt menti az a címválasztásban, hogy maga Tóth István hiszi magát megátalkodottnak, bár ennek ellenére a hűséges mint jelző nem kaphatott volna azért is több figyelmet... A művész úgy bánik a fénnyel, a beállításokkal és végzi a képszerkesztést, hogy az a feketefehér fotók mivolta ellenére, szinte az alkotó kezét a festményekhez való ecset helyettesítőjeként mutatkozik. Nem is tagadja Tóth István, hogy a fotografálásnak köze van a festészethez. Talán ez adja magyarázatát, hogy az idős mester, mikor már leteszi a fényképezőgépet, mert az alkotás varázsa nem képes a fizikai gyötrelmeit enyhíteni, ecsetet ragad, s odaül az állvány elé, és „úgy is" képes összegezni sok rétegű, sokféle tapasztalatait, élményeit. Ebben nagy segítségére voltak a gyermekkori megfigyelései, élményei és tapasztalásai, szeretetteljes kapcsolata a nagyszülőkkel, két testvérével és minden olyan személlyel, akiktől bölcsességet és ismereteket tudott eltanulni. A művész élete úgy alakult, hogy a fény és az árnyék képeiben következetesen együtt járt; s az életműnek az a nagyszerűsége, hogy manírok és púderezések nélkül vállalja sikerei mellett a kudarcokat és tévedéseket is. Ez teszi Tóth István képeit igazán „hihető" életképekké, mert az embert, az egyszerű parasztembert, az őseit - és művészembert is ugyanazzal a kíváncsisággal cserkészi be és teszi „áldozatait" egy-egy műalkotás témájává, vagy helyesebb nevezni szereplőjévé, mint valami bármilyen lényt egy életképeken. Természetesen olyan személy, olyan a recenzens is, aki szinte hétről hétre találkozott vele a közös munkahelyen, így másabb eszközöket árnyaltabban képes felvonultatni a nagy művészi ambícióinak jobb megértéséhez. Ugyanis akkor nem értené az interjúkötetben azokat a megjegyzéseket, amelyek a fotó mint műalkotás születéséhez vezet. Tóth István abban az időben kezdte pályafutását, amikor Aszmann Ferenc (1907-1988) vagy Haller Frigyes (1898-1954) is megküzdött a fotó egyenjogúsításáért a művészetek csarnokában. Épp Haller olyan tanácsokkal látta el a ceglédi művészjelöltet, hogy az intelmek és a tanácsok abból az időből a 93 éves Tóth Istvánnak még mindig eleven példák lehettek. Mindebből valóban egy korszakos, a művész által jól határolható, több alkotói ciklus rajzolható ki az életművében. 110
