Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 4. szám - Surányi Dezső: Gondolatok egy interjúkötetről (Tóth István fotóművésszel beszélget Kocsis Klára)
Szinte megszámlálhatatlan a kiállításainak száma, amelyhez az indulás a ceglédi művésznek a földindulást jelentette: ez a Bourdeaux-i Nemzetközi Kiállítás képeivel kezdődött. Bevallja, hogy számtalanszor alkalma lett volna külföldön maradni. „De ez a hazám. Belülről jövő szeretetet érzek iránta. A világot bejártam, mégis mindig hazatértem. Az első kísértés akkor ért, amikor 56-ban épp a határsáv környékén fényképeztem, és a hegyek közül a fotografálásból visszatérve, Sopronban hallom ám az utcán a hangszóróból, hogy Pesten kitört a forradalom. A barátom unszolt, hogy csak egyszerűen »sétáljunk át« a határon. (...) 56 után jött a második kísértés. Egy kiállításom alkalmából Ausztriában járva felajánlott, hogy legyek a Bécsi Távirati Iroda művészeti vezetője. (...) 1980 augusztusában átvettem elsőként nekem adományozott az Évszázad Kiváló Fotóművésze díjat, a tiszteletemre rendezett fogadáson és díszvacsorán is erősen unszoltak, hogy maradjak kint. (...) Mindannyiszor nemet mondtam." Szinte a magyar sors történetileg is adatolható átka őt sem mentette meg a „futtatott művészek" irigy reakciójától, amit azért Tóth István egyszerűsítő levezetésétől eltérően sokkal bonyolultabban láttunk. De tény, sokak bántó megjegyzéseit is - legalább olyan profizmussal viselte, és olykor reagált le, amiket csak az önmaga képességeivel és korlátáival egyaránt tisztában lévő művészember képes kezelni. Nekem Tóth István életműve nem azért tanulságos, mert hogy nagyon sok díj és elismerés is övezi, igaz, a sok-sok díj bizonyos valódi remekműnek tekinthető fotóihoz kapcsolódik. De ez nem is érdekes, főleg amiatt, mert meg akart maradni - és ezt tudatosan akarta is - humánus embernek, hiszen értelmiségi származásúnak számított. Néha ugyan a politikai szelek oldalba kapták, mert nem volt bizonyos helyzetekre felkészülve, ezeket a tétovázó viszonyulásait a mindenkori politikusok igyekeztek akkor is, azóta is kihasználni. De azért tulajdonképpen azokat mégis ösztönösen jól tudta kezelni. Ami viszont nem kis teljesítmény, mert nem akármilyen évszázad gyermekeként tudott sikeres lenni. Vagyis annak ellenére képes volt érzékeny, akár finom nüanszokat is bekapcsolni alkotói mozgásaiba, ami segítette művészi autonómiájának megőrzését. Árulkodó példája volt, amikor Tóth István Vadas Ernőhöz fordult, aki már 1956 márciusában megérezte benne alkotásainak lényegét. „A tagolatlan sík területe - a formák, fények és a mozgás tudatos összekapcsolásával - festői szépségű, de mégis a fotográfia sajátos birodalmába tartozó szép képet alkotott a szerző." Csak azért nem írtam át Vadas Ernő sorait, mert az iránta való tisztelet kötelez, de nyugodtan használhatnám akár a többes számot is a szép képeire vonatkozóan... A szegény emberek lényének szépségét azért tudta olyan mesterien ábrázolni, mert maga is saját sorsában érezte annak a világnak is, de az azóta valónak is a nehézségeit. Vagy a cigánysorsok tanulságait azonos szintre emelte a magyar művészek lényegre törő ábrázolásával - és természetesen a saját biografikusan is jól komponált életútjával. És itt van velünk és nekünk a megoldatlan cigánykérdés, már nemcsak nálunk, hanem Európa-szerte... Megátalkodott magyarnak nevezi magát? - de ebben a nagy embertengerben sokkal inkább hiheti az olvasó, hogy O igazából egy megátalkodott és keménynek mondható ceglédi művész. Ami nekem semmiképpen sem negatív értelmű, mert erős elhatározás s akarat nélkül elfolyik, elmaszatolódik az ember és még inkább az életútjának maradandósága; úgy járhatna életműve, mint a vályogfal árvíz idején... Voltak számára szép számmal kísértések, azokból is sokfélék, politikai, emberi és érzelmi téren egyaránt. De sosem botlott meg annyira, hogy az egy igazán nagy ívű alkotói pályát vakvágányra vitte volna. A művészetének lényegét szinte mindenki számára is képes volt lecsupaszítva elénk tárni, megfogalmazni. Ugyanis elsődleges számára mindig a tartalmi mondanivaló volt, a második a formai megmunkálás igénye és a harmadik pedig a technikai tudás. Ami sosem nélkülözte a virtuozitás képességét és készségét; kezében a fényképezőgép nem egy kattogtatni való masina, hanem a műalkotást teremtő munka eszköze, akárcsak a festőnek az ecset, a szobrásznak meg a kalapács, viszont mindezekhez szükséges azért a festék és vászon, illetve a megmunkálandó anyag és egy biztos állvány. A Pillanatok, a Kortársak és a Gyermekkorom emlékei nem kimódolt ciklusok, hanem az alkotásaiból kínálkozó és az időből táplálkozó alkalmak összlete. És az sem vonható kétségbe, hogy mindig igyekezett Tóth István a modellek lélektani rugóit meghatározni, és megtalálni a fő karakterjegyeket, végső soron az emberek jellemvonásait. Ezért nem sajnálta sosem az időt és energiát, ha kellett 111
