Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 4. szám - Surányi Dezső: Gondolatok egy interjúkötetről (Tóth István fotóművésszel beszélget Kocsis Klára)
mondani, / hogy a kör végtelen. II És még egy dolog van, ami végtelen, I az pedig az Emese és az én barátságom, / mert mi is összekötöttük a sorsunkat, / és olyan szorosra kötöttük össze, / hogy azt már soha többé nem lehet eloldozni." (Az Emese almája kötet záróverse, 49.) A fantasyk és a kortárs ifjúsági regények mellett Gombos Péter lelkes és szakavatott kutatója a disztópia, azaz antiutópia műfajnak is, mely - mint írja - soha nem látott népszerűséggel hódít a gyerekirodalomban. Ma is nagyon kedvelt a műfaj egyik klasszikusa, Michael Ende 1973-ban írt Momója, de kiállta az idő próbáját Békés Pál Félőlénye is, amelyből rádiójátékot és zenés színdarabot is készítettek. Kevésbé ismert a jövőben játszódó kalandregény, a Kasszandra útja és szerzője, Júlia Voznyeszenszkaja. Kereszt és makaróni című dolgozatában Gombos Péter finoman bírálva elemzi a különleges hangulatú regényt, amely némiképp C. S. Lewis Narma-sorozatára emlékeztet. Az orosz írónő az ortodoxia téziseit, jeles személyiségeit, a hívek mindennapjait mutatja be regényében, s közben - mintegy háttérrajzként - egy diktatórikus rendszer működéséről is érzékletes képet alkot. A kalandokban bővelkedő regény ugyan néhol didaktikus, de összességében igen figyelemreméltó munka. Ráadásul Gombos Pétertől megtudjuk, hogy Voznyeszenszkaja számára ma már az írás, az alkotás nem csupán a szórakozás és szórakoztatás eszköze, hanem küldetés, miután az írónő fölépült rákos betegségéből. A magyar és világirodalomban föllelhető antiutópiák számbavétele után Gombos arra figyelmeztet, hogy a kortárs magyar ifjúsági irodalomból mennyire hiányoznak a „problémaközpontú" könyvek, vagyis azok a regények, amelyek középpontjában a gyerekek gondjai állnak. Fontos lenne ugyanis, hogy a (kis)kamaszok azonosulni tudjanak a regényhősökkel, hogy azok nem természetfeletti képességekkel rendelkező, hanem reális hősök legyenek, életszerű gondokkal. Olyan történetekre lenne szükség, amelyek receptet is adnak a gyerekeknek, ugyanakkor nem „tukmálják rájuk" a megoldásokat, a lehetséges válaszokat, viselkedésmódokat. A világirodalomban számos példa található olyan disztópiára, amelyben egy átlagos gyerek döntésén, bátorságán, felelősségvállalásán múlik a világ sorsa. Gondolhatunk A Végtelen Történet (Michael Ende) főhősére, Bastienre (Barnabásra), az ügyetlen és önbizalomhiányban szenvedő kisfiúra, aki maga sem hiszi, nem meri hinni, mi mindenre képes. A gyógyulás a kalandoknak (is) köszönhetően bekövetkezik, s a fiú megbarátkozik önmagával és környezetével is, végül elfogadja önmagát olyannak, amilyen. Ende regényének irodalmi előzményei között megtalálható A kis herceg, Tolkien remeke, A babó (azaz A hobbit) vagy a Peter Pan. A világhírű és ma is népszerű fantasy elemzése során Gombos felteszi a kérdést: a XX., XXI. századi történetekben miért a gyerekek kapják a megváltó szerepét? „Miért nekik kell megküzdeni a gonosszal? Miért nekik kell vállalni a fizikai és a szellemi harcot azért, hogy a világ megmeneküljön az elszürküléstől vagy a diktatúrától?" (93.) Talán azért, hogy példát mutassanak a hasonló korúaknak, s hogy majdan minden kornak meglegyen a maga Momója vagy Barnabása, mert nélkülük s a remény nélkül, hogy a világ jobbá tehető, szegényebbek lennénk valamennyien. A kötet zárótanulmánya az úgynevezett fehér disztópiákat vizsgálja. A műfaj régóta létezik, ám korunkban elsöprő erővel hódít az ifjúság körében. E történetek főhősei tizenhárom-tizennyolc éves fiatalok, akik nehéz helyzetbe kerülnek, s ki kell találniuk, hogyan másznak ki a pácból. A szereplők érzelmeit olyan pontosan megfogalmazzák az írók, hogy azt bárki könnyen átélheti, mi több, bárki beleképzelheti magát az adott szereplő helyzetébe. De nem csak ezért lehet népszerű ez a nálunk még gyerekcipőben járó műfaj. A disztópiák a serdülőkorhoz hasonlóan a változásról szólnak, s arról, hogy a felnőttek által elrontott dolgokat a fiatalok hozzák helyre. Ahogyan Brian Bethune rámutatott egyik tanulmányában: „A felnőttek jelentik a problémát, a kamaszok a megoldást." (109.) A disztópiák szerzőinek nem titkolt célja, Gombos szerint, hogy az idealista kamaszok figyelmét felhívják „az illogikus emberi viselkedés logikus következményeire". „Hogy bizonyos tettei(n)k, hibái(n)k, mulasztásai(n)k befolyásolhatják mindannyiunk jövőjét." (110.) A magyarra átültetett Lowry-, Condie- vagy Roth-regények felfedezése előbb-utóbb biztosan megtörténik nálunk is, hiszen a fiatalok ma talán szívesebben olvasnak olyan kalandos, izgalmas történeteket, amelyeknek akár ők is a főhősei lehetnének. S amelyekben a felnőttek elleni lázadás nem bűn, hiszen az öregek hibáit nekik kell helyrehozniuk. A műfaj sikerét mutatja, hogy ezek a regények világszerte többmilliós olvasótábort mozgattak meg. Hattie Garrow mondataival fejezi be Gombos Péter a disztópiákat elemző tanulmányát, s az idézett gondolat útmutató lehet a tanítók és a (magyar)tanárok számára: Az éhezők viadala című Suzanne Collins-regény sikere „megtanította a tanárokat arra, hogy a diákok szeretnek olvasni, csak meg kell találni azokat a könyveket, amelyek érdeklik őket." (Pont Kiadó, Budapest) 109
