Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 4. szám - Kelemen Anna: Delirium nocturnum; Margarita csokra
vasárnapi istentiszteletre készül. A keresztanyja púderillatú. Mindig olyan, ha templomba mennek. Ha otthon lett volna, újraszámolja a kockaköveket a templom kapujáig. Legutóbb háromszázvalamennyinél adta fel. Szinte hallotta, ahogy a tisztelendő asszony orrhangon és hamisan énekli a zsoltárokat. Ott akart lenni a faluszéli templomban, hogy elmondja mindenkinek, nem, nem és nem megy férjhez ahhoz az emberhez. A gimnáziumi szerelmével akkor szakítottak, amikor lediplomázott. Rosszul viselte. Egy évig terápiára járt. A pszichiátere mindvégig arra próbálta rávezetni, hogy egyiküknek sem volt jó a széttartó kapcsolat, ő meg arra próbálta rávezetni a pszichiáterét, hogy egyiküknek sem lesz jó egymás pótlékát keresni egy életen át. Nem jutottak közös nevezőre. A nagymama is próbálkozott, ő a rádióban azt hallotta, hogy az első szerelmet nemhogy nem lehet, nem is illik elfelejteni. Hétfőn korán kelt. Úgy érezte, lénye használható része a fél pár zokniban maradt. Felöltözött, berúgta az ágy alá a zoknit, aztán elindult dolgozni. Ahogy leért a lépcsőn, a kapuban összeszaladt a közös képviselővel, de résen volt: meg se várta, hogy belekezdjen, már rá is vágta a kaput. Kéthavi pénzzel tartozott, úgy volt vele, hogy majd átutalja, ha lesz rá érkezése. Vagy a vőlegénye átutalja, mit bánja ő. A pénzzel egyébként sem volt túl jó a kapcsolata. Minden reggel, amikor kifizette a kétszázötven forintos tejeskávét a sarki pékségben, megfogadta, hogy vesz egy kávéfőzőt. Egyszer kiszámolta, hogy három hét alatt annyi pénzt költ bolti kávéra, amennyiből vehetne egy kétszemélyes főzőt. Ráadásul sietett, ezért elvitelre kérte a kávét, és a pohár műanyag teteje minden kortynál megbökte az orrát valami öntési hiba miatt. A megállóban rajta kívül csak egy ember állt, a többiek - vagy nem vettek kávét, vagy egyszerűen jól időzítettek - elérték a villamost. Az az egy szem lány viszont nem volt túl jó társaság; zokogva telefonált, és közben, mintha kötelessége lenne, úgy termelte be a kezében szorongatott fagyit. Ahogy nézte a síró lányt, azt gondolta, furcsa lehet az embernek egy gombóc vaníliafagyiba belemondania a bánatát. A sírós az első ajtón szállt fel, ő a másodikon. A Moszkva téren aztán át az ötvenkilencesre, azzal a Krisztina körútra, végül a Böszörményi útra. Megállónként csitult a város. Mire leszállt, már a főváros zsibbadt lábfejében találta magát. Egész úton a telefonját szorongatta. Fel akarta hívni a vőlegényét, hogy elmondja, az egészbe azért ment bele, hogy ne maradjon egyedül, hogy sosem tudná beengedni az életébe; de tudta, hogy a vőlegénye még ezt sem fogadná úgy, ahogyan az egy férfitól elvárható. Hümmögne. Békésen. Nem hívta fel. Nem akart egy szót sem hallani a puha, vértelen, halszerűén kerek szájból. A nyugdíjasklub bejárata előtt megállt, és csak le kellett volna nyomnia a kilincset, de nem volt rá képes. Lénye használható része az ágy alatt volt, a zokniban. Nem volt közös jövő - mondogatta magában. Egy nagy, tüdőt majdhogynem szakadásig megfeszítő lélegzetvétel kellett, hogy belépjen végre. Öregasszonyok molyirtós szekrényszaga a levegőben és feszületek százai a falon. Az ajtó fölött egy kifejezetten méretes és részletgazdag darab lógott, a szobrász Jézus arcát különösen nagy gonddal torzította fájdalomba. Ha ránézett erre az arcra, késztetést érzett, hogy köszönjön neki. Azt egyébként sosem értette, miért tesz valaki feszületet a falra. Ő egy élő és boldog Jézus-szobor látványára vágyott. Egy olyat 98
