Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 4. szám - Kelemen Anna: Delirium nocturnum; Margarita csokra
akart látni, ahol Jézus, mondjuk, mosolyog. Töviskoszorú és kereszt meg sehol. Nem is nézett a falra. Az asztalon volt néhány kőkemény mézeskalács - hal, gomba és virág. Más forma biztosan nem volt otthon. Felmarkolta az egyik halat, de mielőtt beleharapott, a fény felé tartotta. Kiállt belőle egy hajszál. A terem végében boltív vezetett egy másik, sokkal kisebb helyiségbe, oda tornyozták fel az előadásokon használt székeket, és ott tartottak egy kanapét is. Bement, leült és várt. A bejárati ajtó fölött lógó haldokló Jézus éppen őt nézte. A vőlegénye péntekre ígérte magát. Öt nap önismereti foglalkozás az öreglányokkal, aztán egy élet vele. Azzal a szempárral, azzal a hatalmas, kétméteres termettel, azzal a görcsös, hajlott hátú modoroskodással. Ha találkoztak, csak arra tudott gondolni, hogy ezek a vonások sokszorozódnának, ha véletlenül gyerekük születne. Reggeli közben, a Balatonon, a családi ünnepeken, mindig ezeket látná. Ha lányuk születne, akkor óriási lenne és vastag csontú, tornasorban megdönthetetlenül az első. A lába is nagy lenne. Negyvenes vagy nagyobb. Ha a férfi véletlenül hozzáért a kezéhez, sikítani tudott volna. Nem úgy, mint szombaton a másikkal. De a szombatból csak fél pár zokni maradt. Nyílt az ajtó. Szipogva sorjáztak be az elegáns öregasszonyok, a szószóló aznap párducmintás kalapban és vérvörös stólában érkezett. Ez az öregasszony nemcsak intimtornára járt, hanem táncórára is, és minden hónapban tartott egy előadást az időskori szerelemről. A lány sosem tudta leolvasni az arcáról, hogy fiatalon megtalálta-e azt a férfit, aki mellett boldogan élt, vagy a nyugalmas, hajlott hátút választotta. Megkérdezni nem akarta. Mindegy is volt. Jézus, Kriszkindli, maga megint fogyott, biztosan szerelmes, darálta a kalapos, miközben inas kezeivel lefogta, és rúzsfoltokkal borította be az arcát. A bőre vékony volt, szinte átlátszó. A lány mosolygott, az ajtó fölötti feszületre pillantott, és halkan annyit mondott, végeztünk. Margarita csokra Csak a szokásos. Mellettem hetekkel ezelőtt felfújt rózsaszín lufi, kicsit már sötétedik a színe, fárad az anyag. Olyan, mintha az ablakban ülne és nézelődne. Nem nagy ügy, egy boltban kaptam, valami szülinapi akció volt, még sincs szívem kiszúrni. Majd szépen megfullad, aztán kidobom. Öt éve élek itt, az ablakot viszont még egyszer sem mostam le, ráadásul tavaly el is romlott, egyedül bukóra tudom kinyitni. Le kellene mosni, aztán hívhatnék egy ablakszerelőt, de ahogyan öt éve nem hiányzik a lakásból a kuka intézménye, úgy az ablakmosás is várat még magára egy darabig. A szemetet zacskóba gyűjtöm, és ezt a vendégeknek mindig el kell magyarázni részletesen. Azt vettem észre, hogy csak akkor nyugszanak meg, ha a kukás monológ végén megállapítom magamról, hogy kényszeres vagyok. Kicsit színpadiasán. Akkor továbbmegyünk, akkor már nem számít, van-e kuka vagy nincs. Rémesek az emberek. Szórakoztatni kell őket. Szóval ez csak átmeneti szállás, nem az otthonom. Mielőtt elköltözöm, le fogom 99
