Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 4. szám - Kelemen Anna: Delirium nocturnum; Margarita csokra
A lánykérést követő napon hazautazott. Meg sem mondta a vőlegényének, hogy elmegy. A vonaton két idős nővel szemben ült le, akik végig arról beszéltek, milyen botrányos műsorok mennek a tévében. Hárosnál jártak, amikor az egyikből kibukott, hogy biztosan valami perverz írja a sorozatokat. Csak egy hetet töltött otthon, de abban az egy hétben éppen úgy élt, mintha még mindig gimnazista lenne. Előkotorta a régi ruháit, előszedte a naplóit, megtalálta a szerelmesleveleket, amiket tizenévesen kapott. A család nem kérdezte, mi baja. Megszokták már, hogy hol eltűnik, hol váratlanul előkerül. A nagymama csak annyit mondott, öltözzön fel rendesen. Nem hallgatott rá, ezért aztán a második naptól sűrűn járt a kályhameleg dunyha alól a kertvégi budihoz - csípős és véres felfázások társaságában. Más élet volt. Hajnalban, hat óra felé nem hazaért valahonnan, hanem kipirosodott orral tunkolta a friss zsemlyét a nagymama főzte pótkávéba. Délelőtt a kocsmában kólát vett magának és barna szofit, a Parragéktól forralatlan házi tejet a nagymamának. Kétnaponta friss legényvirágot vittek a papára, vasárnap meg őnáluk ebédelt a tisztelendő asszony és a legátus. A falu fogaskerekei nem álltak meg egy percre sem, csak a közöttük ledarált arcok cserélődtek időről időre. Megszólalt a csengő. Feltápászkodott, az ajtóhoz ment és kilesett a kukucskálón. O volt az. Úgy jött, mint gimnazista korukban. Hiányoztál. Úgy teltek a percek, mint akkor, a szándékosan elvétett, időhúzó mellékutcákban. Azokat a mozdulatokat kapta mindenki, amiket valamikor ő tanított vele, és az ő hátába karmolt, bárki volt vele. A vőlegényébe sosem, a vőlegénye nem érhetett hozzá. Egyáltalán nem szerette. Csak őt. A szülei mindig azt mondták, hogy neki nem kell a jó, csak a rossz. Ezt sosem értette. A vőlegénye puha, vértelen szájának látványánál nem tudott rosszabbat elképzelni. Valami zúgás hallatszott be a konyhából. A tányérban hagyott szőlőszemeket épp magjukig rombolta a nyitva felejtett ablakon betévedt darázs. Ahogy feküdtek az ágyban, a lány tisztán látta kamaszkori önmagukat a szülői ház verandáján, a fiú kabátját a vállán, a régi barna pulóvert alattuk. Azt gondolták, sosem lesz vége, hogy gyereket szül neki, hogy haláluk után összekeverik a hamvaikat. Aztán jött a sok visszautasíthatat- lannak tűnő ajánlat, a felebarátok női meg a felebarátok, és valahogy nem úgy lett, ahogy azt régen, a verandán még annyira akarták. A lány lediplomázott, a fiú nem. A lány dolgozott, a fiúnak mindig annyi pénze volt, hogy ne haljon éhen. Tényleg hozzámész? Nem tudott válaszolni. Hátat fordítottak egymásnak és elaludtak. Mozdulatlanul, hidegen feküdtek, mint régen, amikor egy veszekedés után nem kívántak egymásnak jó éjszakát. Mikor a lány felébredt, ő már nem volt sehol. A szemközti ház minden ablaka sötét volt. A templom fölött fehér madarak köröztek, a reflektorok szinte fölgyújtották röptűket. Nagyon álmos volt. Az ágya szélén, az összegyűrt lepedőn fél pár férfizokni hevert. Fejére húzta a takarót, és minden erejével azon volt, hogy felidézze a forralatlan, friss, meleg tej ízét a szájában, mielőtt visszaalszik. Másnap felállványozták a templomot. Az erkélyéről nézve apró kis pontoknak tűntek a munkások. Honvágya volt. Tudta, hogy otthon az egész család a 97
