Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 4. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek

egy kis, rókaképű bolgár is, aki tolmácsolt. Ők is rendeltek egy egész új kört, majd a töredezett beszédfoszlányokból kiderült, hogy én magyar „student" vagyok, aminek szörnyen és hangosan megörültek. Ők persze nyugatnémetek voltak, kevés gátlással és sok pénzzel. Együtt sörözgettünk még egy ideig, majd kérték a számlát, s az egész cehhet - az én különfogyasztásommal együtt - gálánsán kifizették. Búcsúzóul megöleltek (bűzlöttek a szesztől), s odavetettek elém az abroszra egy ezüstös, súlyos német fémpénzt - ha jól emlékszem, tíz márka lehetett -, hogy egy kicsit megsegítsék „szegény diákságomat". Nem ismertem az árfolyamokat, de jó pénzt sejtettem. Furcsa volt, de eltettem pulóverem zsebébe, és én is hamarosan hazafelé indultam. A domb aljában állt néhány cirkuszszerű sátor, egy céllövöldével is, amiben világos volt, s a kettő ittas német atyafi célba lőtt, a kis róka bolgár biztatásával. Távolabbról néztem kicsit. Persze ebben az állapotban sehogy sem találtak célt, de nem adták föl: elkezdtek fél kézzel fogva a légpuskát, „Übermensch" módon lövöldözni. A tolmács körülöttük ugrált. Ezt már nem bírta a gyomrom: a zsebemből előkotortam a tízmárkást, s bármennyire jól jött volna még, mint a gyerekek, akik a vízbe kavicsot „kacsáztatnak": egy jó lendülettel elhajítottam a nagy bolgár éjszakába.

Az utolsó két napon, a bolgár tegerparti első „csavargásom" idején egy kis változatosság történt. A Kolevék sátra melletti placcon egy fiatal (de nálam idősebb) magyar pár vert sátrat. Meglepetéssel hallgattam újból a magyar szót, s persze hamar összebarátkoztunk. A strandolásainkat külön-külön végeztük, de estefelé a sátrak előtt összejöttünk és beszélgettünk. Engem leginkább az érdekelt, mi van otthon - minden hír kiéhezve talált. De az éhséget illetően is új perspektíva adódott: a száraz hazai mellett egy kis gázrezsójuk is volt, ahol estelente paprikás krumplit, lecsót főztek, s szinte természetes módon a vendégük voltam. Ez bizony - a magyar szó mellett - nagyon jól jött. Vacsora után, a tengerre nézve, hosszasan elbeszélgettünk.

De egyszer véget kellett vetnem az Alex nélküli „koldis" vendégségnek is. Vettem anyáméknak egy-két kiló fügét (nagymama szokta mint régi kedvencét emlegetni), megköszöntem a bolgár srácoknak, hogy befogadtak és törődtek velem, összepakoltam (nemigen volt nehéz), s komoly váll-lapogatások között búcsúztam el tőlük. Szinte megható volt ez a barátságos gesztus, hisz én is, ők is tudtuk, hogy sosem látjuk többé egymást. Kijelöltek közülük mellém egy kísérőt, akivel autóbuszon bementünk a városba, azután a Várnai pályaudvarra; megvettem a jegyet, a maradék pár levából vettem az útra egy jellegzetes, túróval töltött nagy kalácsot, s ismét a vonaton voltam. Ez a visszaút viszont sokkal gyalázatosabbra sikerült, mint amikor jöttem: nem volt ülőhelyem, a peronon tipródtam legalább félúton, s végre-valahára, elgyötörtén érkeztem haza anyámékhoz Lőrincre. Mert az út bizony hazafelé 24 óra volt. Édesanyám sopánkodásai után még egy kellemetlen meglepetés ért: az ajándék fügéből - hisz érett volt, s nem ismertem a természetét - a nejlonzacskóban csak egy nagy katyvaz, cefer maradt, mire célhoz értem vele. S elég volt kipihennem, újból összeszedni magam.

(Ősszel az egyetemen, vagyis a Váci utcában találkoztam újra ún. barátommal, Alexszel. Nagy karlengetésekkel, távolról üdvözölt, mintha mi sem történt volna, de én - úgy gondolom joggal - szó nélkül, köszönés nélkül mentem el mellette. Soha többé nem beszéltem, nem is találkoztam vele - más kollégiumba helyezték el tőlünk, a Ménesi útról.)

26