Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 3. szám - Beke József: Archaikus elemek Arany János költői nyelvében

utolsó korszakát. Mindezek a helyszínek, körülmények, továbbá olvasmányai, s főképpen Petőfi barátsága hatással lehettek rá, de nyelvi kifejezésmódjának szinte páratlan gazdagsága mindenekelőtt abból az olthatatlan tudásszomjból táplálkozott, amely végigkísérte egész életét: számtalan jelét láthatjuk annak, hogy olvasóként és íróként is mindig a nyelvi közeg érdekelte. Ennek a figyelemnek és sajátos érzékenységnek lehetett az a különleges eredménye, hogy az utókor hozzáértői nemcsak mélyenszántó gondolatvilágát, hanem nyelvi gazdagságát illetően is irodalmunk legnagyobbjai közé sorolják. E legnagyobbak mind nyelvművészek a maguk módján, saját koruk közegében, de Arany talán a legegyetemesebb közöttük: olyan máig ható alap, melyre támaszkodva az utódok bizton lendületet vehetnek. Buda Ferenc írta nekem az Arany költői nyelvének szótározására biztató levelében: „Arany Jánosban jó megmerítkezni: egy kis aranypor mindig rá-rátapad az emberre ebben a rozsdás, romlandó világban."

Arany János már gyermekként magába szívta a Biblia nyelvének ódon zamatét, s az elődök régies nyelvi formái után találkozott egy akkor divatos, de máris divatjamúlt kifejezésmóddal, amelynek konyhalatinos, körülményeskedő fordulatait használja föl első nagy írásában, Az elveszett alkotmányban. Bár ebben is megmutatkozik már néhol — éppen a szándékosan ironikus torzításokban - a nyelvi virtuozitás, mégis mintha leszámolás lenne ez nemcsak a formai elemeket, hanem a bemutatott nemesi világot illetően is, amelynek hátat fordítva születik meg tolla alatt a „tiszta forrásból", a népies látásmódból fakadó új kifejezésmód lobogója, a Toldi. Nagy ugrás, fölfedezés ez; barátjával, Petőfivel karöltve új úton indulnak el gondolatilag is, a nyelvi kifejezésmód terén is. Barátja csonkán maradt pályája után egyedül keresi és találja meg azt a nyelvet, stílust, amely a népies alapokat meg nem tagadva, de a kor minden intellektuális elemét is befogadva, mindig a témához és a művészi célhoz igazodva egyszerű, és mégis korszerű, hatásos és utánozhatatlanul nagyszerű lesz. Ezt az új, értékes kifejezés- módot a kortársak is hamar észrevették. Amikor az 1856-ban megjelent kötetével elnyerte az Akadémia nagyjutalmát, a Csengery Antal által fogalmazott indoklás így szólt erről: „Arany János kisebb költeményei [...] költői nyelvünk alakításában [...Ja néptől ellesett és nemesített szépséget visszatükröző nyelvezetükkel egy új, saját időszakot teremtettek." Az Arany e kötete nyomán kibontakozó népiesség-vita során Bérczy Károly pedig egyenesen úgy vélekedett, hogy egy idő múltán „senkinek eszébe sem fog jutni népiesnek nevezni azt, ami forma, hang, kifejezés, érzelem, észjárás tekintetében [...] nem egyéb, mint magyar.”

Arany János költői szókincsének főbb építőelemei közül érdemes először is megvizsgálni a régies szavak szerepét. Itt rögtön hozzá kell ehhez tenni, hogy a nyelv sajátos természeténél fogva a szavak elavulása lassú folyamat eredménye, és igen gyakran nincs is végleges elpusztulás, mert a tájnyelv is olyan, mint az a versbeli „bárka": leginkább tovább őrzi azt, amit a köznyelv már elhullat. Vagyis a tájszó és az elavult szó igen sok esetben rokon kategória, ezért gyakori e két nyelvi réteg között az átjárás, néha nincs is éles határ. A nagy szótárak legtöbbször együtt használják egy-egy kifejezés minősítésére: régi szó, tájszó. Erre vonatkozóan Martinkó András így fogalmaz A nyelvarchaizálás kérdéséről című írásában: „Az archaizálásnak már Dugonics óta ismert [...] eszköze a népi = régi azonosítás [...].

40