Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 2. szám - Balázs Géza: Elfeledett írónemzedékünk (Szakonyi Károly: Írók lámpafénynél)
Balázs Géza Elfeledett írónemzedékünk Szakonyi Károly: írók lámpafénynél Igaza volt annak, aki azt mondta: minden napra egy mese. Kell a történet. Főleg, ha nem is mese, hanem a közelmúltunk, szüléink, nagyszüleink világa, Magyarországa. Melyből sok minden itt ragadt, főleg a lelkekben, mélyen. Oda belelátni pedig nem könnyű. Vannak csodálatos elbeszélőink, akik ezt megírták. Segítségükkel mélyebbre láthatunk. De jórészt elfelejtettük őket. A közelmúlt elfeledett magyar irodalma. Persze az élőkre se figyelünk nagyon, temetést még csak tudunk rendezni, de azután rohanvást elindul a felejtés. „Akarattal csak emlékezni lehet, készakarva felejteni - hiába nem megy" írja Lengyel József, ám, tegyük hozzá: akarat nélkül felejteni - könnyű, s főleg akkor, ha már alig van mit. A közelmúlt irodalmát ma már a bölcsészhallgatók sem igen ismerik, szakdolgozatok, elemzések nem készülnek róluk. így múlik el a világ dicsősége..., amennyiben egyáltalán volt dicsőség; mert sokkal inkább nehéz és küzdelmes élet volt, persze tele hétköznapi apró örömökkel, bájjal, amiért mai életét aligha cserélné el bárki is. Egy másik nemzedék pedig majd meglátja, hogy a mi életünkért adnának-e egy lyukas garast... Szakonyi Károly bogarászott a könyvespolcán, leemelt 25 kötetet. És kiválasztott belőlük 25 villanásnyi, egy-egy estére, elalvás előttre való, rövid remekművet. írók lámpafénynél. És a felszólítás: Olvassuk újra! Ha valaki még nem ismerné egyiket-másikat: akkor olvassa csak el bátran - elsőre! A válogatás készítője az írók többségét személyesen ismerte: presszókból, asztaltársaságokból, szerkesztőségekből, színházból. Elegánsak voltak vagy extravagánsak. Többnyire hányatott és rövid életűek. De hátrahagytak megdöbbentően szép és mély írásokat a 20. század közepi magyar valóságról. Annyiban hasonlítanak egymásra, hogy mindannyian egy-egy sűrített, jellemző, átélhető, elképzelhető történetet tárnak elénk. Ahogy belemerülünk a kötetbe, egyre inkább eluralkodik rajtunk a kérdés és a kétség: hová lett a mai magyar irodalomból a történet? Hol vannak a hétköznapok hősei? Mindannyian realisták, persze sokféle realisták. Ha Kosztolányitól (a kötetben is szereplő) Gelléri Andor Endre megkapta a „tündéri" jelzőt (tündéri realista, s azóta kötelező jelleggel ezzel határozza meg mindenki), akkor én ezt szívesen megszaporítanám: vannak lírai vagy költői realistáink, vannak azután anekdotikusak, naplószerűek, esszéisztikusak, intellektuálisak, tragikusak, ironikusak; becsúszott egy kicsit a szocialista realista is (de én elhiszem, hogy az ötvenes években nemcsak hinni kellett, de valóban hittek is; bája van már ennek is), és persze vannak realista realisták, és szürrealisták is. Élvezetes játék lehet kinek-kinek besorolnia kedvenc íróját. A műfaj alapvetően novella, de azért akad esszéisztikus, tárcaszerű írás, elbeszélés, és talán mesének mondható szöveg is. A válogatás varázsa tehát a történet. A történetek. Ahogy az íróink meséltek. Néha nagyon egyszerű dolgokról. Orvhalászatról, társbérletről, lágerkórházról, temetésről, igazságtételről, ökölvívó-mérkőzésről, mesebeli világról és valós, de meg nem található utcákról. Ugye némelyikre emlékezünk. Vagy nem? Akkor olvassuk újra! Illetve: mindenképpen olvassuk újra! Az újraolvasó játék a Lyukasára folyóiratban megjelent sorozat darabjait gyűjti össze. 107
