Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 2. szám - Papp Máté: A nagy látvány (Villányi László: Kimméria – Lévai Ádám grafikáival)

Villányi nevezetű költő, s mindennek bizonyítékaként huszonnyolc verset vett elő inge alól (...) Tévedés, ha valaki azt állítja, hogy felvettem Vivaldi maszkját, vagy más szokásos magyarázatot keres. Egyszerű reinkarnációról van szó. Vivaldi én vagyok. Én Vivaldi vagyok. Tegnap a kezembe vettem egy hegedűt, s órákon át játszottam, pedig sohasem tanultam zenélni." így mosódnak el az én határai, egy számtalan szellemi arculatot magára öltő, chiméraszerű metaformában oldódva fel, melyet megközelíthetünk akár az alkémia allegóriáival, akár különböző ünnepi rítusok, szertartások által (ld. A kémiai menyegző vagy a Szent Iván-napi szokások fejezetek kísérleteit), legbensőbb titkait mégsem leshetjük meg.

Ennek legfőbb oka, hogy a huszadik század végére Kimméria ősképe „egyre inkább visszaszorult a kollektív tudattalanba", és immáron valóban láthatatlanul él tovább az érzékenyebb lelkekben. „A mi tudattalanunk azonban kavargó vizet rejt magában, azaz természetivé testesült szellemet, attól háborog" - citálja Jungot a szerző ezzel kapcsolatban. Vagy hogy a kötetben szintén hangsúlyos szerepet kapó Borges egyik tárgyilagosabb megjegyzését idézzük a Képzelt lények könyve című művéből: „Idővel a Kimér a egyre inkább a »kiméraszerű« jelentést vette föl... Eltűnik hát a zavaros forma, ám - bárminemű képtelenség jelölésére - megmarad a szó. A mai szótárak meghatározása szerint »téveszme«, »csalóka elképzelés« a Kiméra jelentése." Vagyis felvetődik a kérdés, hogy a képzelet légvárainak elillanása után mi marad mindabból, amit Kimméria küldöttjei eddig „összehordtak". Érdemes visszaemlékezni a Szfinx és a Chiméra párbeszédére (A chimériák származá- sáról-fejezet jegyzetéből): „A Szfinx: ...Gondolkodom és számolok! A tenger hánykolódik medrében, a búzaföldek hajladoznak a szél alatt, a karavánok tovahaladnak, a por elszáll, a városok összedőlnek - de az én tekintetem, melyet semmi sem tud félrefordítani, a dolgok felett a megközelíthetetlen láthatárra mered. / A Chiméra: Én könnyű vagyok és vidám! Káprázatos távlatokat nyitok meg az emberek előtt, felhők fölötti mennyországokkal és távoli örömökkel. Örök bolondériákat bocsátók lelkűkre, a boldogság terveit... S ha olyan embert látok, akinek lelke megnyugszik a bölcsességben, rárontok és megfojtom." Vajon kinél az igazság? Avagy a szépség nagyobb lenne annál? (Akár még a művészi játék közben elpergő valóságnál is?)

Villányi kimmér költészete végül egyszerre emeli tekintetét bölcsen a dolgok fölé, s nyugszik meg a megközelíthetetlen Lény láthatatlanságában. Szeme a tó elsimuló tükrén pihen... „Közömbösen nézném, ha újra kiemelkedne a vízből. Valamely nőneműnek született ember töredékes szépségét szeretném csodálni. Aki nem retten meg attól, hogy birtoklom a chimérákat." Vajon a Cortezár-féle távoli társ közelébe érhetünk, ha lemondunk a végtelen szépségű Lény nagy látványáról? „Életünket egyetlen lény kedvéért próbáljuk felépíteni, s amikor végre befogadhatjuk, ez a lény nem jön, számunkra meghal, s akkor aztán fogolyként élünk a csak neki szánt keretekben" - olvashatjuk egy helyen Pascal sorait, de hogy melyik lényre/Lényre vonatkoznak - a szerző által kölcsönzött - szavai, rejtve marad. Kimméria keretei azonban tovább tágíthatóak, a víz tükrén felrémlő, elmosódó arcképek megpillant- hatóak, a nagy látvány pedig talán csukott szemmel is látható. A Tó mélyén alszik, újra meg újra álmodva sosemvolt és eljövendő szerelmeinket.

(Kelet Kiadó, 2014)

106