Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 2. szám - Márkus Béla: A „között, a köztesség, a közép” kalauza – Tóth László újabb könyvei

gerjesztői, a sor vezetői talán éppen a tekintély megtépázását tarthatták céljuknak - egy új kánon kikalapálását.

Esterházy Mészölyt méltató, s némi önbírálatot hordozó szavait is érdemes idézni a Határsértőkből: „Sok falnak ment neki fejjel, mi meg itt korzózunk, az ütött lyukakon át, olykor róla is feledkezve." Az összevetés szándéka nélkül is fel lehetne vetni ugyan, hogy vajon Csoóri hány és mekkora lyukat ütött - a portrékat a politikai-ideológiai térből többnyire kivonni próbáló kötet azonban másféléket kérdeztet. Immár társadalom- és irodalomtörténeti távlatból egyrészt azt, hogy vajon miért egyedül Mészölyék lakása mint „szellemi zarándokhely" és titkos találkahely volt s maradt a „minta s példa” a „mind szélesebb terepen formálódó, s szerepeit egyre nyíltabban vállalni kezdő ellenzékiség, ellenzéki gondolkodás számára". Aztán, a lakásból kilépve, 85-86 táján valóban az „alternatív értelmiségi és művészi közösségek, klubok, szabad- és repülőegyetemi összejövetelek" jelentették az „ellenzékiség bástyáit", akik vagy ahol „nem keveset tettek a kisebbségek életének tudatosításáért, a magyar kultúra egységének megteremtése érdekében, a Németh László-i »tejtestvériség«-ért". Ugyanez nevesítve és megerősítve a közgáz Rajk szakkollégiumát, illetve a Széchenyi István Szakkollégiumot takarja, továbbá az ef-Lapokat, amelyek a határon túli magyar irodalmak és „a Magyarországra áttelepült külhoni írók irodalmi honosításának szervezői és műhelyei lettek", a folyóirat „a közép-európaiság és a határon túli magyar irodalmak képviseletének egyik legaktívabb szószólója" is. Ha a szerző személyes történetében a hon Pestté s Pest pedig a honná lesz, akkor kevés egykori nem fővárosi műhely és szervező kesereghet, hogy mily hálátlan az emlékezet. Az áttelepültek, vagy ahogy néha neveztetnek, az emigránsok viszont hálásak lehetnek: a Csiki Lászlónak ajánlott Tóth László-vers, az Úgy néznének ránk és a körülötte kialakult vita más alkotások társaságában elevenen jelenítheti meg a „se-itt-se-ott lét túlnyomásos, feszültséggel terhes időszakát".

A Határsértők okkal adja elő ismét, amit már a korábbi kötetek is, az efféle önéletrajzi történeteket, eseteket, dilemmákat. Vallomásosan személyessé azonban mégiscsak azoknak a kapcsolatoknak a bemutatásától lesz, amelyek egy-egy íróhoz, költőhöz fűzték, és amelyek révén irodalmi, művészeti életünk közelmúltjának - ahogy poentírozza - viszonyaiba és iszonyaiba is bepillantást nyerünk. Hogy ezeket hitelesítse, nem elégszik meg az emlékezetével, hanem olyan bőséges és szerteágazó szakirodalmat használ, mint akinek egy szubjektív irodalomtörténet szerzése is a szeme előtt lebeghetett, lebegett.

103