Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 2. szám - Márkus Béla: A „között, a köztesség, a közép” kalauza – Tóth László újabb könyvei

esetben szelíd megjegyzése, hogy Fodor András költői törekvéseiről nem szól, csupán Bartók kapcsán, s a naplói miatt említi. Simonffy András „csúcsközeli magasságokba jutott életműve" fogadtatástörténetének szakaszait hűvös tárgyszerűséggel szemléli. Tudatja, hogy legkorábban a Kortársaink-sorozat darabjaként megjelent kötet, a Fiatal magyar prózaírók „érzékeny és hiteles arcképet" fest róla, aztán az akadémiai spenót „pontos és méltányos értékelést ad", Kulcsár Szabó viszont már a nevét sem írja le, de nem jár jobban a Magyar irodalom történeteiben sem, itt egy stb.-vel végződő felsorolásban szerepel - a film és az irodalom párhuzamai kapcsán. Indulatba akkor sem jön, nem lévén a heves szócsaták embere, amikor az Egy remek napot kiemelkedő kötetnek, a címadó novellát pedig mindenkori antológiadarabnak tartva megjegyzi, ha „némelyik kánonista" - s itt az elnevezésben azért felcsillan némi irónia - ezeket figyelmen kívül hagyhatónak vélné, az az „ő, illetve a kánon hiányosságait jelezné". Nyílt polémiát, poétikai-esztétikai természetű vitát egyedül Keresztury Tibor kánonistával vállal, mégpedig Nagy Gáspár művészetének megítélése dolgában. Kifogásolja már a kritikus szóhasználatát is: ha lekicsinylőén „tisztes kismesternek" nevezi a költőt, holott - Tóth László szerint - a magyar irodalom történetében olyan „ragyogóbbnál ragyogóbb kismesterek" vannak, mint Aprily, Jékely, Berda József vagy Csorba Győző, másrészt Keresztury a tanulmányaiban sok olyan költőt „magasan értékelt", aki kismester, „mi több, másodvonalbeliek és harmadrangúak" is „szép számmal" vannak köztük. A könnyen minősítő kollégát azonban nemcsak általában szembesítené az elfogultságaival, ellentmondásaival, hanem konkrétan Nagy Gáspár lírája értékeinek, jellegének megítélését tekintve is. „Széles skála", „leleményes eredetiség", „érzékeny" képalkotás, „biztos arányérzék", „asszociatív gazdagság", a „versbeszéd láttató-kifejező ereje" - a „legkényesebb ízlésű" folyóiratok egyikében, a Jelenkorban ezeket a jellemző jegyeket jelölte meg egykoron egy ítész, aki nem volt más, mint Keresztury, a méltatóból mára bírálóvá lett, pályáját félbe-/abbahagyó kritikus. Tóth László pompás parádriposztja ez; okkal kérdezi, ha a költő tényleg „több számmal nagyobb kabátot" kapott volna, mint ami illett hozzá, akkor az elszabásban nem működött közre lelkes dicséretével - mint kánonista divatszabó? - a recenzens is. A lényegi kérdés azonban - ami központi gondolatként, elemzési szempontként mintegy vezérfonal összeköthetné a Határsértők portréit - ezután következik: a méret nem attól látszik kisebbnek, mint korábban, mert „esetleg a perspektíva, a látószögütik másult azóta, esetleg a poétikai környezet alakult át az eltelt idő alatt". Mint aki bátortalan, csak valószínűnek véli, holott állíthatná: a kritikus korábbi látását az 1990-2010 között a kortárs magyar költészetben „végbement nyelv-, szemlélet-, illetve paradigmaváltás optikája" módosította. Ha bátrabb, végbemenés helyett végrehajtásról beszél, kapcsolódva azok véleményéhez, akik már korán, és szinte húsz éven át a posztmodern paradigmájának erőszakos terjesztése ellen emeltek szót, vagy akik ma - friss fejlemény - a tegnapi „bölcsészkari kaszárnyák" parancsuralmát, „nagyon vehemens" hangjait emlegetik. Két kötet mindenképp bátoríthatta volna: a líra területén, főként a nyelv- és szubjektumfelfogás elemzésekor a Kulcsár Szabó Ernő irodalom- elméleti munkásságát ízekre szedő Bezeczky Gáboré (Irodalomtörténet a senkiföldjén), a „prózafordulatot" tekintve pedig a Balassa Péter szerepét és teóriáit igen alaposan, kíméletlen éleslátással elemző György Péteré (A hatalom képzelete). Ennek az állami kultúra és művészet 1957 és 1980 közötti viszonyát tárgyaló alapvető monográfiának az 1980 - A rövid nyolcvanas évek kezdete című fejezetében esik szó arról, hogy Balassa a saját kánonja kidolgozása (és kihirdetése) során nem létezőnek tekintette „a kortárs irodalom jelentős részét", és ennek az „irodalmon kívüliségnek" az árát „számtalan kiváló és fontos író fizette meg". így ezért kerülhetett a debreceni évei, a Görömbei-iskola után Balassát mesterévé választó Keresztury kiállította számlára Nagy Gáspár is.

99