Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 2. szám - Márkus Béla: A „között, a köztesség, a közép” kalauza – Tóth László újabb könyvei

Tóth László törleszt valamennyit ama árból: összes portréalanya közül a legelszántab- ban talán a „rendszerváltó versek" költőjét helyezi-helyezné vissza az „irodalmon belülre", állítván, alig van költészetünkben, „akinek poétikai horizontja szélesebb, költői eszköztára és nyelve változatosabb, sokrétűbb és többszólamúbb". Ugyanakkor megértőnek mutatkozik azok iránt is, akiket úgymond megtéveszthet, illetve irritálhat, hogy az életműben viszonylag nagy helyet kap a politikai, illetve az ún. képviseleti költészet - s alighanem itt rejlik annak a kulcsa, ha más alanya esetében kevésbé határozott. A harminc évvel ezelőtt új költészeti kánon sulykolta dogmákat követve ugyanis ő is a miben létük, poétikai létmódjuk tisztázása nélkül marasztalja el a képviseleti lírát és a váteszszerepet. Csodálkozik, Nagy Gáspár miért csak egy verssel szerepel az Édes hazám című „közéleti versantológiában", holott a náluk is „végbement", s általa sem kifogásolt paradigmaváltást figyelembe véve azon kellene csodálkoznia, hogy mégiscsak létezik, életre kapott, van (a) közéleti líra. Ismét megszólalhatnak (hisz el sem hallgattak) a világkép olyan elemei, amelyek a költőt a történelemhez, a nemzetéhez és a társadalmi rétegéhez, környezetéhez kötik - az életvalóság, a referencia mégsem olyannak bizonyult, mint a végképp eltörlendő múlt. Az emberi létmód alapszerkezetének megváltozása mégsem hozta magával, hogy a személyiség három alapvető tevékenysége - a megismerő, az értékelő és a cselekvő - ne lehessen a lírai én, hős, beszélő témája, tárgya. Mégsem teljesült a szlovákiai Kossuth-díjas írónak az öntudat fölényével hirdetett jóslata, miszerint nem az irodalom dolga, hanem a közírásé és a társadalomtudományoké, hogy fölvesse az „édes haza" bajait, vagy például a magyarság sorskérdéseit. Hogy kinek mi a dolga, kiforogja az idő.

Mindezek a paradigmaváltással összefüggő, az alkotói pályák és emberi sorsok alakulását meghatározó problémák lekötik Tóth László figyelmét. Fodor András esetében például anélkül, hogy túl az irodalom „széttagozódásán", okát keresné, tudomásul veszi 1997 nyári naplójának panaszát: az írók között ő, a „közt kereső" idegenebbnek érzi magát, mint a hetvenes évek óta bármikor. Lehet lírájának mellőzése, „torzító értékelése" az ok, lehet - mint Kormos Istvánról születésnapi emlékezésben elismerően írta s itt megismétli -, hogy bátran mert „egy elszemélytelenedő, különféle uniformisokba kényszerülő világban, a tárgyias, illetve tárgyilagos (objektív) líra, a szövegköltészet és az epikus, narratív poézis térhódításának korában" személyes lenni, a magánügyeit (vagy magányügyeit?) emelni „a közösségi létélmények tágasságába". Ám ha már Kormos halála táján, 1977 körül is olyan felfogás hódított tért, amelyik korszerűtlennek ítélte a vallomásos lírát, mennyivel inkább avíttnak nyilvánítva söpört le minden alanyi s a közösséggel kapcsolatos megszólalást akkor, amikor a kaszárnyaszellemtől vezényeltetve egyeduralkodó lett.

Amikor a kifejezés, hogy küldetéses - Zalabai Zsigmond sorsán töprengve merül ez fel - „afféle szitokszóvá vált", mi több, vádat vont maga után. Vádolták Zalabait is, mert a szövegirodalommal szemben a szerepvállaló irodalom elsőbbségét hirdette - s ezért „az újabb nemzedékek azóta is gyanakodva szemlélik életművét". Ha ennyi elég ahhoz, hogy valakinek a munkássága gyanúba keveredjen, akkor ezt kifogásolva talán erősebben hallathatnák a hangjukat az olyan tekintélyek, mint éppen Tóth László. Persze szól ő, csak - eszerint - visszhangra nem lel az irodalomtörténész, kritikus, szociográfus Zalabai munkásságát minden ízében a Németh László-i minőségeszmény megtestesítőjének mondva. Vagy elfogadva tőle, hogy a jövő útja egy olyan szintézis lehetne, „amelyben a Fábry-féle valóságérzék és etikai érdeklődés egyensúlyba kerül az esztétikai elemzéssel, az irodalmibb és műközpontúbb gondolkodással", s amelyben a „valóságirodalom" (Fábry) és az „irodalom valósága" (Tőzsér Árpád) egy és ugyanazon dolog dialektikus egységét jelentik. Amiatt sem perlekedve, hogy az elkötelezettséget mint „nemzetközelséget" képzeli el, különösen 1968 után, a csehszlovákiai magyarság azonosságtudatának és integritásának erősítése és „önösszeszedése" szorgalmazása érdekében is. Ha még a szintén egyetértőén említett ter100