Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 2. szám - Márkus Béla: A „között, a köztesség, a közép” kalauza – Tóth László újabb könyvei

tos, sajtóhibákkal sem terhelt jegyzetei, névmutatói és magyarázatai, a felhasznált és az ajánlott irodalom további kutatásokra serkentik az olvasót, segítik tájékozódni-eligazodni a későbbi időszakok „újabb viszonyainak" labirintusaiban is.

(„...mások művének szolgálatával") Az irodalomfelfogásával, költészeteszményével kapcsolatban már szóba hozott frissebb kötete, a Határsértők végén az Eligazító (Mutató) szintén példás munka. Szakszerű, az apró részletekig megbízható, filológiai pontosságához nem férhet kétség. A pár oldalas Elöljáróban is világosan beszél a szerzői szándékról, elképzeléséről, segítve az olvasót az értelmezésben, a jellegzetességek megragadásában. Az utóbbiak közé sorolja: mások portréjának festésével rajzolja meg saját szellemi önarcképét, miközben figyelmét leköti általában az élet, jelesül az irodalmi élet működése - az ő kiemelései -, „az irodalom történése, a megtörténő irodalom folyamata". Azt is hangsúlyozza, hogy azokkal a már elhunyt írótársaival szól magáról, akikhez személyes ismeretség fűzte, s akiket mintáinak, mestereinek, illetve barátainak tekintett és tekint. így idézi meg Thurzó Gábor és Somlyó György, Mészöly Miklós és Kormos István, Fodor András, Ozsvald Árpád és Hervay Gizella, Simonffy András és Homyik Miklós, Mikola Anikó és Csíki László, Deák László és Zalabai Zsigmond, Nagy Gáspár és Sziveri János alakját, sorsát, művészetét. Két esetben kivételt tesz, figyelmeztet: az egyik Weöres Sándor, akit nem ismert személyesen, ám akinek „személyisége, életműve, világa alapvetően határozta és határozza meg ma is" gondolkodását, írásait. A másik Fried István, akinek a személye is közel áll hozzá, s akinek a munkásságát Kelet-Közép-Európa „szellemiségének és irodalmi- ságának tudatosítása szempontjából" megkerülhetetlennek gondolja.

Látszik a névsorból: tényleg nem válogat, ki „honnan, mely oldalról van".

Ám ahogy az én- és öntudata „kibontakozásában" a lenyűgözően sokrétű ismeretanyagával és szerteágazó érdeklődésével sokat segítő Thurzó Gáborról írja, a „mások művének szolgálatával" kapcsolatos vívódásokat is nagyon közel érzi magához - közel, hasonlóan Fodor Andráshoz és Deák Lászlóhoz, akiket „a közt keresők", a „között, a köztesség, a közép" embereinek jelöl. Az előbbit az irodalom afféle ügynökének, révkalauzi küldetésben - nyilván követendő személyes példájaként. Gesztusa úgy is értékelhető, hogy a magyar irodalom és szellemi élet „végletes és végzetes, politikai és eszmei indítékokra visszavezethető kettéhasadtsága" idején felülemelkedik a megosztottságokon, szembeszegül a szekértáborok „egymás ellenében való bizonyításának" kicsinyes gyakorlatával. „... Alig vannak néhányon, akik valamelyest még kilátnak saját istállójukból, s túllátnak a vályújukon" - váratlanul, tőle szokatlan módon az állattartó paraszti világból vett metaforával szemlélteti, miért marad el a szóra érdemes művek nyugtázása s értékelése. Egyetértőén idézi a szintetizáló műveltsége, öniróniája és malíciája miatt is becsült FFornyik Miklós véleményét, hadászati metaforáját, aki a kialakult frontvonalakat s a „mesterlövészeket" kárhoztatja. Másutt amiatt kesereg, mert kritikai gondolkodásunkat, beszédünket visszahódította a rendszerváltoztatás előtti időkből ismert „demagógia és dogma" - ám sem azt nem feszegeti, mi lehet mindezek kiváltó oka, sem pedig, hogy esztétikai, poétikai vagy politikai, filozófiai tételek merev alkalmazására gondol-e.

S az alkalmazást kikényszerítőkre-e, tényszerűen, névvel nevezetten, vagy általában, „egyes kánonok érdeklődésén és érdekein" értetlenkedve, mint a „mélyen rangján alul értékelt" Szepesi Attila esetében, Somlyó György versei méltatlan alábecsülését szóvá téve pedig a „kritikai kánont" téve felelőssé. Ozsvald Árpád mítoszteremtő valóságérzékelését, a világ, a környezet időtlenbe történő átemelését is úgy méltatja, hogy tudja, kívül esik mindez „kánonjaink" figyelmén - feltételezhetően a szlovákiai kánont külön tartva számon. Az értékrend alapozói és formálói közül két irodalomtörténetre tér ki ismételten, a Kulcsár Szabó Ernő írta összefoglalásra, illetve a Szegedy-Maszák Mihály-félére, a szerkesztők közül csak őt nevezve meg. Utóbbi

98