Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 2. szám - Markó Béla: Palimpszeszt (A szerepjátszás ars poeticája Szilágyi Domokosnál)

független alkotás. Még akár a félreértések, a tudatalatti kegyes csalások is hozzájárulnak a versolvasói élményhez, hiszen az Egy gondolat bánt engemet című Petőfi-költeményt úgy olvassuk, mint egy beteljesült jóslatot, és nem vesszük észre, hogy a költő győztes csatáról beszél, ilyen halált kíván magának, márpedig Segesvárnál nem a „kivívott diadalra" száguldottak Bem József huszárainak paripái, hanem a vert sereg menekült kétségbeesetten. De ettől még nagy vers az Egy gondolat bánt engemet, csak nem úgy, ahogy képzeljük.

Szilágyi Domokost konvenciók közé nem szorítható poétának, örökké lázadó, örökké békéden, szabadságát fel nem adó embernek gondoltam, akinek a diktatúra sem tudja befogni a száját, és nem tudja ellenőrizni sem, mert fordít egyet a szavak értelmén, kinyílik a vers, és kilép börtönéből a költő. Egy bajom volt ezzel a költészettel: mitől van a folyamatos szenvedés? Nem a közös, hanem a saját: az egyes szám első személyben elsi- koltott fájdalom. Időnként akár hiteltelennek is tűnt mindez, vagy legalábbis túlságosan leplezettnek, takartnak, miközben az előzmény, a József Attila-i szenvedés konkrétabbnak, „adatoltabbnak" látszott. De aztán a szekuritátés dosszié napvilágra kerülésével minden megváltozott, és nem ajánlom ugyan, hogy mostantól fogva a Szilágyi Domokos-recepció központi problémájává tegyük (ha máris nem az!), de mégis muszáj beszélni róla: számomra kisebb lett az ember, és nagyobb a költészete. Sőt, miközben az életrajzot még sokan sokáig fogják kutatni, a könyörtelen igazság már most is kimondható: veszítettünk egy kultikus személyiséget, de az eddigi olvasatához képest nyertünk egy jóval hitelesebb költészetet, amelyben egyszerre minden érthető lett elejétől végéig, a hétmérföldes csizmától a negyvenkettes félcipőig. Egy szörnyű kor költészete ez, olyan költő írta ezeket a verseket, akit alkata talán pátoszra és optimizmusra predesztinált, az idő viszont, amelyben élnie adatott, pesszimizmusra ítélte és öngyilkosságba kergette. A szerepjátszás ars poeticája, hogy „én játszom ugyan, / de ti / vegyetek komolyan", erről a szörnyűségről szól, a kettős beszédről. Arról, hogy folyamatos menekülésre kényszerül a költő. O maga nem veheti komolyan a szavak jelentését, mindig át kell fordítania mindent a fonákjára is, mert egyvalamitől mindhalálig óvakodnia kell: a bizonyosságtól. Hátha ugyanúgy megváltoztatható visszamenőleg az életrajz is, mint ahogy minden újabb verstől változik az életmű egésze. Csakhogy a palimpszeszt nem ilyen, évszázadok múltán is előjönnek a régi szövegek.

Az Apokrif Vörösmarty-kézirat 1850-ből az egyik legösszetettebb Szilágyi Domokos- alkotás, mert „vakarással" vagy „vegyi szerekkel" mind újabb rétegek bukkannak fel az egyébként is kerettörténetként működő szövegmontázsból. Batsányi 1893-as verséből vett mottó indítja a költeményt, amely Vörösmarty életpályájára emlékezik egyébként: „Vidulj, gyászos elme! Megújul a világ / S előbb, mint e század végső pontjára hág" - írta annak idején Batsányi János, a francia forradalmat üdvözölve és üdvözítve, és az idézet első sora majd visszatér a Szilágyi Domokos-vers befejezésében, de akkor már egészen más hangsúllyal. Az egyik nagy bravúrja ennek a szövegnek éppen az, hogy ugyanannak a mondatnak vagy szintagmának a jelentését teljesen meg tudja változtatni. Egy forradalom - sőt több forradalom, talán minden forradalom - elsiratása ez, új meg új arcok villannak elő a megbolygatott papiruszról, többek közt az Ady Endréé is, „íze kenyérnek, íze szónak" - ez a Szilágyi Domokos sor nyilvánvalóan visszautal a Csák Máté földjén című versre: „Éhe kenyérnek, éhe a Szónak, / Éhe a Szépnek hajt titeket", mint ahogy a Vörösmarty-bordalból a „borban a gyöngy" is azonnal átalakul „kagylóban a gyönggyé" Szilágyi Domokosnál, az örömből bánat lesz ily módon, hiszen azonnal eszünkbe jut Petőfi Sándor is: „A bánat? Egy nagy óceán. I S az öröm ? / Az óceán kis gyöngye. Talán, / Mire fölhozom, össze is töröm" (A bánat? Egy nagy óceán). A Vörösmarty-idézés szabadságharc-idézés is egyben, és szinte minden strófában felsejlik a szöveg mögött egy magyar költő: „Nem játék volt az!" - mondja Szilágyi Domokos, rögeszmésen viszatérve ismét a játék gondolatához,

62