Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 2. szám - Markó Béla: Palimpszeszt (A szerepjátszás ars poeticája Szilágyi Domokosnál)
de nincsen bennük szabadság, csak kétségbeesett kísérlet a szabadulásra. Szabadulni kellene attól a létformától is, amelyet magunk választottunk, vagy esetleg mások választották nekünk, de nem lehet: „Nem szabadulsz / az üszkös napok kísértenek / nem szabadulsz / hány halál halott int neked / nem szabadulsz / álmodban nyögsz kiáltozol / nem szabadulsz" (Halál árnyéka. Rekviem). A szenvedés pátoszából egyetlen menekülés kínálkozik, az önirónia, ettől posztmodern költő Szilágyi Domokos abban a korban, amikor ezt a kifejezést mifelénk még nem is igazán ismerik. Minden bizonnyal ezért nem érzi hitelesnek Ady Endre pátoszát sem, mert hiányzik belőle az önirónia, amely valóban emberivé tehetné a szenvedést is. „Naggyá nőttem erényeimben" - mondja, és ez akár Ady gőgje is lehetne, de ami utána következik, az már semmiképpen sem: „hibáimban is nagy vagyok. / Ha lassabban is, mint szeretném, / de csak előre haladok, / s minden fájást muszáj megfájnom, / ha szívem leég is tövig / - mert ez a föld a szívem földje" - itt már túlfeszül a hang, vissza kell jönni, mielőtt hitelét veszítené az egész. Vissza is jön: „És hát dolgozom addig is, / amíg lábam beletörik / a negyvenkettes félcipőbe" (Hétmérfóldes csizma). Ez számomra az egyik legemlékezetesebb Szilágyi-versbefejezés, semmi különöset nem mond, és éppen ezért mond el mindent: „amíg lábam beletörik / a negyvenkettes félcipőbe". Nem tehetek róla, sokszor eszembe jut, vajon tényleg csak negyvenkettes lába volt-e a magas, szikár Szilágyi Domokosnak. A nyelv hozta-e elő ezt a kemény „negyvenkettőt", vagy egyszerűen ez volt a valóság? És itt jutottunk el ahhoz a kérdéshez, amelyet megkerülhet az esztéta vagy stiliszta, de én nem tudom megkerülni, bármennyire is szeretném: megváltozik-e a mű, ha megváltozik az életrajz? Bár az esztéta sem feltétlenül hagyja figyelmen kívül Szilágyi Domokos beszervezésének ügyét, hiszen az egyik legalaposabb és legmélyebb elemzés erről Pécsi Györgyinek a Forrásban (2008/6.) megjelent tanulmánya: Az értelmezés zavara. Rendhagyó bevezető Szilágyi Domokos „átláthatatlan" költészetének olvasásához. Amikor erről beszél, ő is kénytelen túllépni az irodalomtörténészi objektivitás kívánalmán, és éppen ez teszi igazán hitelessé mindazt, amit mond, és amit nagyon nehéz valamivel is kiegészíteni. „A dilemmára, hogy másként olvasom-e Szilágyi Domokos verseit azóta, röviden válaszolhatok: valamennyire igen. Holott tudom, a versek nem változnak, a szöveg - szöveg" - valljuk be, mindannyian így érezzük. Azt is jól érzékeli Pécsi Györgyi, hogy valójában az egész magyar irodalom kulcsproblémája kerül terítékre Szilágyi Domokos posztumusz „leleplezésében" is, tudniillik, hogy egy erősen magatartásközpontú, erkölcsöt és esztétikumot szétválasztani nem tudó - nem akaró - kultúrában hogyan lehet az életrajzok kisebb- nagyobb foltjait értelmezni. Egyáltalán: kell-e értelmezni a műértéshez a biográfiát? Azt gondolom, hogy kell. Még akkor is, ha rögtön szembetalálkozunk azzal a kérdéssel, hogy nemcsak erkölcsöt és esztétikumot kell együtt tárgyalnunk, hanem politikai interpretációra is szükségünk lesz. Francois Villon vagy Caravaggio igen, Ezra Pound nem? Vagy Szilágyi Domokos igen, Wass Albert és Nyírő József nem? - kérdezhetnénk cinikusan. Nos, attól függetlenül, hogy bűnök és bűnök közé egyenlőségjelet tenni nem lehet, úgy gondolom: természetesen senkit semmilyen remekműve fel nem ment életének bűneitől, de míg a remekművet az alkotó gyengesége vagy imoralitása sem tudja végleg sárba rántani, legfeljebb csak új értelmezésre készteti utókorát, addig a középszert felejtésre ítéli az ilyesmi. Olyan kérdések ezek, amelyeket külön-külön mindannyiunknak meg kell válaszolnunk, akkor is, ha egy-egy olyan tanulmány, mint a Pécsi Györgyié, sokat segít ebben. Nem tagadom, sokáig halogattam magamban a választ arra a kérdésre is, hogy tényleg van-e új olvasata Szilágyi Domokos költészetének, és hogy voltaképpen milyen ez az új olvasat. Persze ahhoz, hogy egyáltalán dilemma legyen ez számomra - mint ahogy Pécsi Györgyi számára is az -, el kell fogadnunk, hogy a szöveg értelme - és néha az értéke is - valóban módosulhat a kontextus módosulásával, vagyis nincsen időtől és körülményektől 61
