Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 2. szám - Markó Béla: Palimpszeszt (A szerepjátszás ars poeticája Szilágyi Domokosnál)
már-már hisztériás siránkozását; becsülik a bátor férfit, de idegenkednek az úrhatnám hímtől; elismerik a Vezér érdemeit, de fanyalognak az istenkedő pózok láttán; eredeti stílusa nem tudja feledtetni modorosságát, önmarcangoló őszintesége fól-fólbukkanó exhibicionizmusát, önbizalma a túlságba vitt gőgöt." Ez bizony trónfosztás a javából. Vagy legalábbis egyfajta coup d'état, államcsíny a romániai magyar költészetben, csakhogy sem Székely Jánosnál, sem Szilágyi Domokosnál nincsen szó arról, hogy akkor most új királyt kell ültetni a megürült trónra, legfeljebb József Attila felemlegetését, Ady Endrével való szembeállítását tekinthetnénk ilyen kísérletnek. Lett is polémia az Ady-cikkből, de végül a vitazárót is Szilágyi Domokos írta másfél hónap múlva az Előreben, és bár látszólag árnyalta véleményét, a lényegen mégsem változtatott: „Ady korszakos nagyságát nem tagadtam. A mai magyar költészet elképzelhetetlen anélkül, amivé ez a nagyság asszimilálódott. Az asszimiláció gyümölcseit élvezzük, de - minden tiszteletünk ellenére - nem eszünk gyökereket, hogy ilyen botanikai hasonlattal éljek." (Még egyszer, Előre, 1969. március 23.) A kritikaíró Szilágyi Domokos című - ahogy mondani szokás: hiánypótló (tényleg az!) - tanulmányában (Forrás, 2012/3.) Bertha Zoltán kitér az Ady-vitára is, de egyébként az irodalmi köztudatból mára már kikopott ez az affér, hogy irodalmunk két ennyire ellentétes, egymásra szinte semmiben sem hasonlító, karizmatikus figurája egybehangzóan demitizálni próbálja Adyt, akit valóban talányos, nem mindig szerethető költőnek éreztem én is akkoriban. A kamaszkorból kilábalóban nagyon is egyetértettem azzal, hogy József Attila az igazán emberközeli nagyság, míg Ady Endrében túl sok a modor, viszont azt a két elfogult - talán önigazoló, de erre csak később gondoltam - kritikát mégis nagyon igaztalannak tartottam. Ma pedig még igaztalanabbnak gondolom, ugyanis ahogy telik az idő, egyre jobban szeretem Ady Endre szenvedélyét, és egyre jobban csodálom, hogy két olvasható, de alapjában véve Reviczky-hangú verseskönyv után egyszerre csak rálelt arra a formára, amelyről mindany- nyian tudjuk, hogy végtelenül feszes és pontos, de mondott légyen bármit Székely János vagy Szilágyi Domokos, az Ady-versmérték nem kodifikálható. Ebben (is) áll a nagysága. Hogyan lelt egymásra legalább egy irodalomtörténeti pillanat erejéig a mindig jól vasalt, galambszürke öltönyben járó, hivatalnokian pedáns marosvásárhelyi költő és a széllelbélelt enfant terrible, a hol Bukarestben, hol Kolozsváron lakó, de habitusában tulajdonképpen otthontalan poéta? Évek múlva, amikor közelről megismertem Székely Jánost, láthattam, hogy a fegyelmezett gondolkodó időről időre epatírozni is szerette a környezetét, például akkor, amikor bejelentette, hogy a költészet meghalt, és ő sem ír többé verset. Nem is írt. Viszont remekmívű színdarabokat igen, precíz drámai jambus- ban. Irtózott a hatalom minden változatától, az irodalmi „vezérkedéstől" is, számára csak a formájában is szabályos lüktetésű, logikus eszmefuttatás eszköze volt mindig a vers. Inkább filozófus volt, aki rákényszerült, hogy szépírói eszközökkel fejtse ki filozófiáját, talán azért, mert így jobban odafigyelnek rá. Valami ilyen kényszermegoldásnak tekinthette nemcsak a verset, hanem a szépprózát és a drámát is, de ha már művelte, akkor a remekműnél nem nagyon adta alább. Egy filozófus számára Ady egzaltált, hatalomvágyó, szerepjátszó ember lehet csak. Nyíltan ki is mondta, idéztem az imént, hogy elsősorban a vezérszerepben tetszelgő, vagyis önmagát szellemi hatalmasságként prezentáló Adyt utasítja el. Es Szilágyi Domokos? Bármilyen furcsa, neki is a szereppel volt baja nyilván. Csak míg Székely János számára filozófusként (filozófia szakot végzett mellesleg) az irodalom csupán a gondolat hatékonyabb kifejtésének eszköze, addig Szilágyi Domokos meg éppen ellenkezőleg: költő, semmi több. Ez a hivatása. Ez a tudása. Ez a szerepe. Költő, aki a lehető legtisztábban fogalmazza meg ars poeticáját még 1959-ben, és ehhez haláláig ragaszkodik: Én játszom ugyan, / de ti t vegyetek komolyan" (Nyár). Végül is egy rajongó korban mindketten visszautasítják a rajongás bármilyen formáját, még hogyha Adyról is van szó. 59
