Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 2. szám - Gion Nándor: Hátrahagyott írások (I. rész)

közvetítette az ugrálásokat, és én mindig szerettem a tiszta vizet. Jelentkeztem a versenyre, de szinte az utolsó pillanatban megjött az eszem, visszaléptem, nem sokkal előttem egy albán fiú ugrott le a hídról, gyönyörűen homorított a levegőben, aztán belecsobbant a vízbe, és eltörött a gerince. Holtan húzták ki egy gumicsónakon. Én ettől kezdve csak képeket festettem a hídról, jobbról-balról, elölről-hátulról. És aztán valahogy ott ragadtam. Magyarul ugyan senki sem beszélt velem, de ezt nem is tartottam fontosnak, úgy éreztem, hogy testvériségben élünk, teljesen mindegy, hogy milyen nyelven beszélünk. Akkoriban jutott a kezembe a Maga könyve. Ildikó hozta egy budapesti autóbuszon. A tengerre utazott valamiféle női énekkarral, de elunta az éneklést, leszállt a buszról, betért a pályaudvari büfébe, ahol teljesen véletlenül belém ütközött, örült, hogy magyarul beszélgethet valakivel, bár kissé szégyenlette származását, elmagyarázta nekem, hogy a magyar nők a legutóbbi évszázadban Európában, sőt még a Balkánon is az olcsó lotyók szinonimájává váltak, és komolyan fontolgatta, hogy nevét Yvettre, Zsanettre vagy Petrára változtatja, hiszen az ilyen nevek amúgy is divatba jöttek mostanság Magyarországon. Sajnos elmulasztotta a névváltást, Ildikóként lett hírhedett a mosztári kocsmákban, és később még hozzám is hűtlen lett, egy Ferid nevű muzulmán stricihez szegődött, nálam csak üres bőröndjét és a Maga regényét hagyta. Szomorúságomban és unalmamban elolvastam a könyvet, sőt még a világ végéről szóló versikét is lefordítottam, bár akkor még eszembe sem jutott, hogy valaha Budapestre költözöm, mert nem volt kedvem Yvettek, Zsanettek és Petrák közé jönni. Csakhogy kitört a háború, az emberek gyilkolni kezdték egymást. Ildikó villámgyorsan elpucolt a városból, és én őszintén remélem, hogy azóta Yvettre változtatta a nevét, ha a régi foglalkozásánál maradt. Én egy pincében rekedtem sok ijedt emberrel, asszonnyal és gyerekkel, a pince falai annyira vizesek voltak, hogy a salétrom úgy fehérlett rajta, mint december végén a piros cserepes háztetőkön a téli hópelyhek. A salétromból állítólag puskaport lehet csinálni, gondoltam is erre, de nem csináltam ilyesmit, a puskapor fölöttünk robbant, és én azt is láttam, amikor szétlőtték a szép karcsú hidat. Festettem egy képet a romokról. Vörös és vérgőzös az egész kép. Tudniillik akkor már csak vörös festékem volt, ezt mázoltam a vászonra, néhol fehér foltokat hagytam. Öt festményemet hoztam magammal abból a salétromos pincéből, minden képen a híd látható épségben vagy kettészakítva. Nem rossz képek. Elvergődtem velük Budapestig. Itt szerencsém volt. Egyik festőnő ismerősöm, akit történetesen szintén Ildikónak hívnak, de nem akarja Yvettre változtatni a nevét, mert szereti a férjét és tiszteli a családját, beprotezsált egy öreg vegyészmérnök külvárosi villájába. Az öregúr a mai közbiztonsági állapotokban fél egyedül, ingyen lakást ad erőteljes fiatalembernek, aki időnként megmutatja magát a ház körül. A szomszédságban különben is kocsmát nyitottak, ahol sanda tekintetű cigányok hegedülnek és bőgőznek gyanús kinézetű vendégeknek. Beálltam hát fizetett testőrnek az ingyen lakásba, a cigányzenekarral fél óra alatt betanítottam a „Közeleg a világ végét", és ők azóta is arra zendítenek rá, ha belépek a kocsmába, mert tetszik nekik a nóta, és én megfizetem őket a vegyészmérnök pénzéből. Az illetőt úgy magamban csak Fehérhajú Szabadkőművesnek nevezem. Elmesélte nekem, hogy ő hithű katolikus és szabadkőműves, rendszeresen jár a templomba és a szabad25