Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 2. szám - Gion Nándor: Hátrahagyott írások (I. rész)
viharokat, még akkor is, ha fákat döntöttek ki. Ezen a napon és ezen az estén dőltek a fák. Nem tudtam, hogy fiam a vihar előtt Orbán Ottó lányával nekiindult a szigligeti várromoknak. Araszoltak fölfelé a hegyoldalon, a fejük fölött meg egyre lejjebb jöttek a felhők. A hegyfokról német turisták ereszkedtek lefelé, egyikük közölte, hogy odafönt olyan villamosságot érzett a levegőben, hogy szó szerint égnek meredt a haja. A két gyereknek volt magához való esze, visszafordultak, bementek a lakosztályunkba, kiültek a teraszra, és várták a vihart. A vihar meg is jött, tördelte a fákat, a felhőkből zuhogott az eső, a két fiatal meg mindenféle haszontalanságokról fecsegett. Orbán Ottó közben dühösen és aggódva kereste a lányát. Elvonult a vihar, a két gyerek lesétált a társalgóba, én a filmesektől elindultam hazafelé, és elcsodálkoztam a kidöntött fatörzseken. Ekkor történt meg az, hogy Orbán Ottó rendet vágott a családjában. Röviden, pattogósán megmondta, hogy vihar előtt és viharban hogyan kell viselkedni. Azt hiszem, ritkán szokta felemelni a hangját, de akkor sokan meghallották. És azt is hiszem, hogy a hangerőnek volt foganatja. Mire én hazaértem a letöredezett fatörzsek és faágak között, már mindenütt csönd volt. A lányom nyugodtan aludt, a fiam felébredt félig-meddig, felnyitotta fél szemét, közölte velem, hogy túlélt egy gyönyörű vihart, majdnem szerelmes lett az éjszaka, de úgy látszik, a dolog nem jön össze. Nem is jött össze. Azon az éjszakán nem aludtam, mert akkor is a kelleténél jobban aggódtam gyermekeim sorsa miatt. Feltételezem, hogy Orbán Ottó nyugodtan aludt. Hiszen rendet csinált. Mert ő rendet tud csinálni a családi körben, a szerkesztői munkában és a saját költészetében is. Lehet, hogy remeg a keze, a hangja azonban nem remeg. Az idén megjelentetett egy könyvet „A Költészet Hatalma" címmel. Az alcím: „Versek a mindenségről és a mesterségről". Pretenciózus cím. Halványsárga könyvborítóra írták rá fekete betűkkel. Érdemes elolvasni. És érdemes elolvasni Orbán Ottó elkövetkezendő verseit is. Őszintén ajánlhatom, hiszen én nem szeretem a verseket. Vitatkozni szeretnék Nagyon sajnálom, hogy már nem vitatkozhatom Simsay Ildikóval. Pedig szívesen veszekednék és porolnék vele a művészetekről, a politikáról, akármiről, akár a halálról is. Hiszen mindenről volt véleménye. Tehát beszélgethetnénk arról, hogy bizonyos embereknek sohasem szabadna meghalniuk. Mert ők mindig mozognak, rájuk mindig lehet számítani, segítenek, ha kell, villámgyorsan véleményt formálnak a világról, és ezt ki is mondják, igen hangosan. Az ilyen emberekkel érdemes vitatkozni, ezekkel érdemes élni... Egyszer leültetett egy kényelmetlen karosszékbe, megengedte, hogy cigarettára gyújtsak, és megfestette a portrémat. Szép az a kép, én kicsit csúnya vagyok rajta, majdnem olyan csúnya, mint a valóságban, a férje rá is mordult emiatt, márpedig ő igazán jártas a festői szakmában, és biztosan igaza volt, én mégis Ildikónak hittem, az ágyam fölé szegeztem a falra a festményt, és mindenkinek büszkén mutogatom magamat, mert jó az a kép, aki festette, az tudott festeni. Festés közben persze beszélt. Ma sem emlékszem, hogyan vetődött fel a téma, de a festékek kavargatásakor igen meggyőzően elmagyarázta, hogy van Isten, és 23
