Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 2. szám - Gion Nándor: Hátrahagyott írások (I. rész)
napos korában édesanyja beleszédült egy üvegajtóba, édesanyja fél óra múlva meghalt, őt véresre vagdalva ápolgatták és varrogatták a kórházban, végül mégis életben maradt, de én éjszakánként, legmélyebb álmomban is, sokáig folyton azt hallottam, hogy keservesen sír. A lányom valamivel szerencsésebb volt, vele nem történt ilyen baleset, de miattam ő sem kezdte igazán boldogan az életét. Magyarországon született, de engem akkor írói idétlenségeim miatt éppen nem engedtek be Magyarországra, így hát nem látogathattam meg, emiatt lányomat zabigyereknek tartották, és emellett még komoly szülői hibát is elkövettünk, Katalin névre kereszteltük, kezdettől fogva mindenki egyszerűen csak Katinak szólította, amire körülötte sokan csodálkozva kapták fel fejüket, hiszen a szomszédos kiságyakban Jeanettek, Nicolettek, Norbertek és Natasák feküdtek, lányomnak tehát teli torokból kellett bömbölnie, hogy kiverekedje magának az őt megillető kicsinyke helyet ebben a világban. Bömbölt is derekasan, azután Jugoszláviában is ordítozott és verekedett, de akkor legalább tudtam, hogy miért. Persze aggódtam érte, akárcsak a fiamért, de ezt eltitkoltam a két gyerek elől, mert nem akartam, hogy elpuhuljanak. Kemény, jó nevelést kaptak, nem is volt velük semmi komolyabb baj. Szigligetre is nyugodtan elvi- hettem őket.) Az Alkotóházban nagyon jó társaság fogadott. Ott mindig remek emberek jöttek össze, szerettem velük lenni, általában szerettem együtt lenni a magyar írókkal. A szerkesztőktől azonban mindig óvakodtam. írói pályafutásomtól kezdve mindig csak akkor adtam kéziratot, ha kértek tőlem. Nem tolongtak mindenkor körülöttem, de általában azért rendszeresen kérték az írásaimat, én természetesen könnyelműen mindenkinek megígértem, hogy postafordultával küldöm a legújabb művemet, de mivel eredendően lusta vagyok, sokszor kapkodni, magyarázkodni kényszerültem. Ezúttal azonban készültem. Egy novellás- kötetet állítottam össze előzőleg, ebből a kötetből három novellát még sehol sem jelentettem meg. így érkeztem a vidám társaságba, összeölelkeztem barátaimmal, megebédeltem, és vártam. Nem kellett sokáig várnom. Orbán Ottó jött be hozzám először. A keze már akkor is remegett egy kicsit, a hangja azonban egyáltalán nem remegett. Nem költőként, szerkesztőként jött. Megkérdezte, hogy van-e eladó prózám. A lelkem mélyén - bár nem a legmélyén - szélesen elvigyorodtam. Minden valamirevaló írónak van eladnivalója, mondtam önérzetesen, azzal kezébe nyomtam a három novellát. Átlapozta őket, egyből kiválasztotta a legjobbat, és elköszönt tőlem. A másik kettőt is gyorsan eladtam, de megfogadtam magamban, hogy ezen túl figyelmesebben fogom olvasni Orbán Ottó verseit. Ismét felbukkant az életemben egy költő, aki nemcsak jó verseket ír, hanem dolgozni is tud. Történetesen szerkeszteni. O is a családjával együtt nyaralt Szigligeten, nyilván ő is féltette gyermekeit - két szép lányát -, ha nem is olyan betegesen, mint én a magam gyermekeit. Egy derűs nyári délutánon elkocsikáztam a Balaton-felvidékre egy filmes ismerősömhöz. Előtte ráparancsoltam gyermekeimre, hogy távollétemben is viselkedjenek illedelmesen. A látogatás jól sikerült, szép, tágas nyári konyhában ültünk, könnyű bort iszogattunk, közben jött egy nyári vihar, de én mindig szerettem a 22