Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 2. szám - Gion Nándor: Hátrahagyott írások (I. rész)
kissé szélsőségesen úgy szoktam fogalmazni, hogy ebben a városban tíz ember közül kilenc selypít, pöszít, de leginkább affektál, vagyis felkapdossa a szavak és mondatok farkát. Minden külső kényszer nélkül beszél magyartalanul, és az egészben ez a szomorú. De a televízió mégiscsak televízió. Tanítja és butítja az embereket. Nem mindegy viszont, hogy milyen nyelven. Évekig ágáltam érte az elegáns és bensőséges fogadásokon, a vendéglátók persze gyorsan bemértek, tudták, hogy mi a rögeszmém, következetesen rám állítottak egy attasét vagy segédtitkárt, aki udvariasan végighallgatta okoskodásomat, biztosított, hogy továbbítja észak felé meggyőző érveimet, aztán nem történt semmi. Nekibuzdulásaimból annyi haszon származott, hogy a diplomáciai karból szereztem néhány jó barátot. Azóta is kedvelem őket, nagyon sajnálom, hogy egyikükből sem lett miniszter vagy parlamenti képviselő, pedig okos emberek. A legszerencsésebbek is legfeljebb a nagyköveti posztra kapaszkodtak fel. De ők messze vannak, általában távoli országokba küldték ki őket. Azután mégis megszületett a Duna Televízió. Nem álltatom magam, nyilván nem az én indulatos érvelésem nyomán, de elégedett perceimben a hosszú éveken át hangoztatott igazságomat látom bizonyítottnak. Magyarul beszél közeire és messzire is. Időnként egészen jó műsorokat sugároz. És nem affektál. Család, vihar, szerkesztés, költészet Naplórészlet Orbán Ottóról6 A legvégén kezdem, a költészetnél. Azért kezdem a legvégén, mert a verseket sohasem szerettem, vagy csak titokban szerettem, nyilván amiatt, mert tudtam, hogy sohasem fogok jó verseket írni, így hát legegyszerűbb volt meggyőzni magamat, hogy a költők komolytalan emberek, akik többnyire kóklerkednek, improvizálnak, ezzel együtt néha sikeres sorokat is gyártanak, még engem is képesek elkápráztatni olykor, de én mégiscsak konok prózaíró vagyok, és nem hiszek a rövid távú bűvészkedéseknek. Aztán néhányszor megleptek a költők, bebizonyították, hogy nagyon komolyan is tudnak dolgozni, de én még akkor sem hittem nekik igazából, rövidtávfutóknak tartottam őket, akik majd hamarosan kifulladnak. Orbán Ottóról is sokáig csak annyit tudtam, amennyit egy kortárs magyar írónak tudnia kell égy kortársáról. Vagyis tudtam róla, hogy jó költő, akinek szinte mindenütt közlik a verseit, de ezeket a verseket nekem nem kell okvetlenül elolvasnom, látatlanból is elhiszem róluk, hogy jók. így indultam el egy nyáron személyes találkozásra Orbán Ottóval, anélkül, hogy előre tudtam volna, hogy találkozni fogok vele. Szigligetre hívtak meg az Alkotóházba, beparancsoltam családomat egy kis gépkocsiba, és útnak indultunk. (Zárójelben megjegyzem, hogy én az átlagos apáknál jobban aggódom a családomért, elsősorban a gyermekeimért. Erre jó okom van: a fiammal tizenegy 6 Népszabadság 1994. október 10., 12. (Vihar, szerkesztés, költészet. Orbán Ottó rendet csinált címmel jelent meg itt.) 21
