Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 2. szám - Gion Nándor: Hátrahagyott írások (I. rész)
megrökönyödve és rosszallóan néztek rám, én meg nagyon szégyelltem magam. Azóta is szégyellem magam, és meg vagyok győződve, hogy az íróknak nagy szívük van. Büszkén állíthatom, hogy minden magyar íróval beszélőviszonyban vagyok, mindössze talán csak kettővel nem vagyok hajlandó együtt fellépni a nyilvánosság előtt. Vagy legfeljebb hárommal. A kiadókkal, szerkesztőkkel azonban óvatoskodom. Kéziratot sohasem kínálok fel nekik, csak akkor adok, ha kérnek, és hivatalosan csak röviden beszélgetek velük. Nem hivatalosan persze hosszabban, sok barátom van közöttük, ifjúkori véleményem lényegesen megváltozott, igazán remek emberek, gyanítom, hogy engem továbbra is becsapnak, de igazságosan ítélkeznek, értik a szakmájukat, és én az ilyesmit mindig nagyra becsültem. Az Osiris Kiadó eddig kétszer kért tőlem kéziratot. Jó barátom kérte, akiben teljességgel megbízom. De azért informálódtam egy kicsit, mérvadó helyen elismerően bólogattak az Osiris hallatán. Jó kiadó, jó könyveket jelentet meg, szép könyvesboltjuk van. Szorgalmas lányok dolgoznak ott, és kemény fiúk irányítanak. A kemény fiúk időnként nehéz fiúk. Rámenősek, gátlástalanul kifacsarják a pénzt a könyvekre, ahonnan csak lehet, mert még sokáig szeretnének jó könyveket kiadni. Kedvemre való ügyben keménykednek. Ez talán azt is jelenti, hogy a lelkűk nem olyan sötét, amint azt régen egy fiatal író gondolta. [Herceg Jánosról] Régóta készülök megírni egy könyvet, amely éjszakai bolyongásaimról szólna, a sötétségről, a nagyon távoli csillagokról, de főleg olyan emberekről, akikkel találkozni lehet éjszaka, írókról, festőkről, zenészekről, színészekről, koldusokról és egyéb csodabogarakról. Valahogy úgy képzelem, hogy ezek az emberek bölcs dolgokat, néha furcsaságokat mondanának nekem, én meg ezt mind leírnám később, és kissé patetikusan talán azt is megírnám, hogy egyik-másik közülük mintha világítana a sötétségben, nem olyan messziről és tisztán mint a csillagok, az már túladagolt pátosz lenne, de azért jólesően és közelről és mintha... Lassan, nagyon lassan gyűlik a nyersanyag, lehet, hogy rossz utcákba járok éjszakánként, leginkább néptelen utcákban, ahol az emberek korán nyugovóra térnek, vagy egyszerűen a maguk dolgával törődnek, és ebben nyilván nekik van igazuk. Néha azért tudok beszélgetni felebarátaimmal, nem mindig azt mondják, amire én várok, bár mondanak feljegyzésre érdemes dolgokat, ez a szöveg azonban mégiscsak lassan gyarapodik, az emberek talán túl korán nyugovóra térnek, mert fáradtak, és kicsit elegük van a világból. Szerencsére időnként találkozom Herceg Jánossal is. Neki sem tetszik túlságosan a világ, de mindig hajlandó végigjárni a majdnem kihalt utcákat, és másokat is biztat erre. Emlékszem, egyszer régen egy elsőkönyves fiatal írónak menet közben odavetette: „írtam a könyvedről. Megdicsértem. Azt hiszem, lesz belőled valami, mert van szuflád." Az egykori fiatal író azóta is buzgón ír, hiszen Herceg János mintha azt mondta volna, hogy érdemes. Arra is emlékszem, hogy egyszer a legfőbb felettese, aki politikus is volt, tehát hatalommal rendelkezett, a munkahelyén kétértelmű megjegyzéseket tett a munkájára és munkakorára. Akkor megkérdezte tőlem: „Mit 18
