Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 2. szám - Gion Nándor: Hátrahagyott írások (I. rész)

gondolsz, mit akar tőlem tulajdonképpen ez a kis hólyag?" Tudtam, hogy mit akar a Kis Hólyag. Nyugdíjba akarta küldeni Herceg Jánost, mert sokan nem szeretik a sötétben, világosban bolyongó írókat és egyéb csodabogarakat. Herceg János legyintett, kimeszelt magának egy falusi házat, beköltözött oda, és azóta ír is. Van szuflája.

Azt akarom mondani, hogy sok mindent tanulhattunk és tanulhatunk tőle. Különösen mi, akik gyakran magányosnak érezzük magunkat, mert a csillagok igen messziről világítanak, az emberek pedig korán fekvők. Tanulhatunk tőle magatartást, tisztességet és elszántságot.

Talán mégsem egészen reménytelen ez a mi világunk. Érdemes nekivágni az éjszakai nagy utaknak, akármilyen fárasztóak és lehangolóak sokszor, de ha az embernek egy kis szerencséje van, időnként találkozhat Herceg Jánossal.

Nem öregedett meg5 Herceg Jánosról, aki 86 évet élt

Nyolcvanadik születésnapját még elég szépen megünnepeltük. Engem is felkértek, hogy beszéljek róla, valami olyasfélét mondtam, hogy álmatlan éjszakáimon, amikor a kihalt utcákon kódorgók, mindig abban reménykedem, hogy a sötétben majd bölcs öregemberekkel találkozom, akik majd megfontoltan és okosan beszélnek nekem az életről. Olyan öregemberekkel szerettem volna találkozni, mint Herceg János. Megtapsolták a beszédemet, maga Herceg János is tapsolt, én meg majdnem elszégyelltem magam, amiért öregembernek neveztem, valójában nem volt öreg, legfeljebb gyöngülő hallása utalt erre, de az sem igazán.

Nyolcvanadik születésnapja után is rendszeresen bejárt kéthetenként az Újvidéki Rádióba, és miután szalagra olvasta írásait a földművelésről, a kultúráról, vagy éppen a magyarságról, betért hozzám az irodámba, mindig egyenes derékkal és komoly arccal, tiszta ingben és nyakkendőben, frissen vasalt ruhában. Lármás találkozások voltak ezek, tulajdonképpen csak én lármáztam, Herceg János csöndesen töprengve beszélt, időnként rám szólt, hogy ne ordítozzak, meghallja ő a halkabb, normális beszédet is, csak a motyogást nem hallja már, de az nem is érdekli. Én tovább ordítoztam, mert fontosnak tartottam, hogy tisztán meghallja mindazt, amit mondok, még ha belereked is a torkom.

Az emberek mosolyogva mentek el a folyosón az ajtó előtt. Később már nem mosolyogtak. Mert mi odabent egyre kellemetlenebb dolgokról beszélgettünk, néha talán tényleg nem kellett volna mindent kikiabálni. De hát Herceg Jánosnak egyre kevésbé tetszett a körülöttünk fortyogó világ, és nekem sem tetszett. Persze az irodalomról, az írókról is szót ejtettünk. Ilyenkor lecsöndesedett a társalgás, főleg ő beszélt, neves magyar írókról, régi és új ismerőseiről, magáról igen ritkán, ekkor rendszerint közbekiabáltam, a fiatalabb pályatárs nagyképűségével tanácsolgattam neki, hogy hanyagolja az apró napi jegyzeteket, írjon egy vaskos könyvet a saját életéről. Arról, hogy már egészen fiatalon befutó pesti író

5 Népszabadság 1995. március 3., 15.

19