Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 12. szám - Vári Attila: Kulcsmásoló
s fekete göndör haja miatt lerángatták a mérnök nadrágját, hogy megnézhessék, nincs-e körülmetélve. Esténként megnézte a szoborról készült rajzait, s elhatározta, ha lesz majd ereje hozzá, a zsinagóga befejezése után krisztustövissövényt telepít a temető köré, s nem csinál kaput hozzá. Kiönti majd bronzból a rózsafagyökér szobor mását, s azt helyezi el egy pontosan egy köbméteres vörös bazalttömbre, mementóként. Hetekbe telt, amíg aztán már csak a két lepényfa maradt lábon, s bár már korábban is látta az épületet, csak akkor lépett be az ajtajától, ablakaitól megfosztott zsinagógába, amikor már ledrótkefézte azt a néhány zuzmóval borított sírkövet is, amelyek dacolva a besüppedt halmokkal, függőlegesen állva vigyázták halottaikat. Odabent térdéig, néhol a válláig ért a csalán, de könnyen kilapátolta, mert csak a szélhordta falevelek humuszába kapaszkodtak gyökereik, nem tudták áttörni az aljzatot. A mozaikpadló érintetlen volt. Mintha szándékosan az elmúlás ellen tervezték volna. Amikor vizet hordott a csorgóról, hogy szemügyre vehesse az ábrákat, a két zománclapokból kirakott menóra közötti Dávid-csillagot, a víz úgy folyt a küszöb nélküli kijárat felé, hogy Lajos hallhatta, hogy csermelyként csobog, végigcsurranva a bejárati lépcső épen maradt fokain. A hiányzó ajtó fölötti Zsolnay-kerámia nyitott könyv érintetlen volt, akárcsak a tető zöldmázas cserepei, s amikor késő őszre befejezte az ideiglenes ablak és ajtókeretekbe ragasztott fóliával a munka nagyobb részét, lemásolta a majolikakönyvről a héber betűket, s beutazott Pestre, megkeresni azt az öreg rabbit, aki egy alkalommal annyi másolni való különleges kulcsot adott neki, hogy napokig azokon dolgozott.- Ehje aser ehje, vagyok, aki vagyok. Az Örökkévaló szavai, amit Mózesnek mondott, amikor bemutatkozott neki - magyarázta a rabbi, aztán megnézte azt a bejárativédőrács-tervet, amin kovácsoltvasból készült volna ugyanez a szöveg. — Fölösleges ismétlés lenne. Akik valaha ezt íratták annak a Zsolnay- kerámiakönyvnek, a kettős mózesi kőtáblának a lapjára, tudták szavak nélkül is, hogy Ő, az Örökkévaló: van. De ha már egyszer mégis kiírták a szent betűkkel, amit mindenki tud, bizonyára nem akarták volna dadogós ember módján megismételtetni a bejáraton is. Higgye el nekem, nincs szükség rá, de köszönöm... - mondta búcsúzóul az öreg. A terep rendezése, a takarítás és meszelés napjaiban már készültek is a tervei. Az ajtó fölötti kerek ablakba Dávid-csillagot akart, a négy oldalsó közül a két elsőbe menórákat, a tóraszekrény felőli két ablakba olyan rostélyt, amelyen a héber ábécé első betűje, az alef ismétlődik olyan formán, hogy bármilyen szögből is nézik, mindig látható, olvasható legyen az egy és oszthatatlan jele. A főváros egyik temetőjében lemásolt egy zsidó síremléket, s az lett volna párban, a kétfelé nyitható ajtórácson. Két tömör, párhuzamosra mélyített bordáit megőrző ion oszlopformát tervezett, tetejükön Júda oroszlánjával, mert arra gondolt, hogy ez a szinte mindent kitöltő kovácsoltvas szerkezet, amellett, hogy szép, el is rettenti méltóságteljes tömegével a rossz szándékú embereket. Ajtót nem akart, úgy tervezte, hogy a falba süllyesztett vastag üveg lesz a legmegfelelőbb. Aki akar, benézhet rajta, amúgy sincs már, aki ott ünnepelje a szombatot. 14
