Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 12. szám - Vári Attila: Kulcsmásoló
Megszokta már, hogy semmi sem történik a faluban, hogy az emberek arca olyan közönyt sugároz, még akkor is, ha köszönnek neki, mintha az elmúlt kegyetlen tél fagyasztotta volna arcukra az érdektelenség semmitmondó álarcát, de most mégis azon csodálkozott, hogy a motorfűrész hangjára nem jött egyetlen kíváncsiskodó sem megnézni, hogy mi történik a zsidó temetőben. Néha olyan könnyen hasított a bozótosba a gépe, mintha csak kaszálna, de ahogy bennebb ért a munkával, egyre többször fulladt le a motor. Először azt hitte, követ, fémet ért a láncfűrész, aztán rájött, hogy az ötven-hatvan éves galagonyák, kökények törzsei acélkemények, s néhány egyenesebb darabot ki is választott, arra gondolva, hogy elnyűhetetlen szerszámnyelet lehet készíteni belőlük, amik mindig is fogyó dolgai voltak a lakatosok, kovácsok műhelyeinek, mert idővel megrepedtek, elengedték a beléjük ékelt vasat. Körbeásta a gyökereket, nem akart felszíni csonkokat hagyni, mert arra gondolt, hogy két-három évnyi rendszeres nyírás után, akárcsak a régebben gazos udvara, ez is olyan lesz majd, mintha pázsitfűmaggal vetették volna be. Nem vágott bele hűbelebalázs módján a tisztogatásba. Módszeresen tarolt, s a kivágott ágakat, törzseket rőzsehalmokba, hasábokba gyűjtve rájött, hogy annyi tűzrevalót szerzett, hogy tavaszig is kitart majd a fásszínben a kályhábavaló. Egy vadrózsabokornál, amely a tövénél olyan vastag volt, mint egy megtermett férfi karja, hogy aztán néhány centi után ezer ágra oszoljon, nem elégedett meg azzal, hogy a föld színe alá vágja. Ki akarta ásni a gyökerét is. Két napig kínlódott vele. Göcsörtös részek, gumós dudorok sorozatát látta minden irányban, s úgy félméteresnél abba is hagyta a gödörásást. Annyit mélyített a főgyökerek alá, hogy a láncfűrésszel boldogulni tudjon velük, s amikor kiemelte a mázsás súlyú, erős földszagot árasztó darabot, meglátta benne a szobrot. Kézikocsin húzta hazáig, bő vízzel, súrlókefével esett neki, s amikor lesikált róla minden fölösleget, földet, elhalt héjat, betokosodott lárvák tömegét, tisztán mutatta magát a sárkánnyal harcoló lovag. Tökéletesek voltak az arányai, s a ló és lovas vonásai is csak annyira voltak elnagyoltak, mint amilyenné az idő a mészkő szobrok arcvonásait teszi. Nem szemtől szemben harc volt. A háromfejű sárkány két feje alulról a lovat marcangolta, a harmadikkal a lenyúló alak kezét tartotta a szájában. Lajos vizes rongyokba csavarta, tudta, hogy évekig kell, hogy szikkadjon, nem szabad gyorsan kiszárítani, hogy meg ne repedezzen, ne hasadjon darabokra. Szimbólumot látott benne. Elég művelt volt ahhoz, hogy felidézzen néhány Szent György-szobrot, ahol mindig a lovag a győztes. De ezen a szobron, amelyet kiásott, s amelyet lerajzolt, aztán le is fényképezett, hogy biztos legyen abban, nem pillanatnyi beleképzelés volt a felfedezése, a sárkány volt láthatóan a győztes.- Nincs hatalmunk a gonosszal, rosszal szemben. Arra tanítottak a pannonhalmi bencéseknél, ha megütik a bal arcodat, tartsd oda a másikat is! De ezek lőnek! És Krisztus nem adott második életet, hogy azt is odaadjam, s harmadikat se, hogy tovább éljek utánuk - emlékezett arra, amit az ágyúgyári hadirokkant mérnök, egyébként báró, mondott, amikor már a külvárosokban dörögtek a fegyverek, de a fekete ruhás csürhe még mindig bujkáló zsidók után kutatott a gyárban, 13
