Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 2. szám - Gion Nándor: Hátrahagyott írások (I. rész)

Szülőfalumban, Szenttamáson is megalakult egy muskátlizenekar. Heten álltak össze a következő hangszerekkel: két szaxofon, két harmonika, egy gitár, egy nagybőgő és egy bendzsó. Őket is felfedezték az ügyeskedő fiúk, az egyik eljött hozzám, elmondta, hogy a szenttamásiak hamarosan lemezt csinálnak, és megkért, hogy írjak valamiféle kísérőszöveget a lemezhez, hiszen eddig is sokat írtam Szenttamásról, ennyit még megtehetnék szülőfalumért. Udvariasan elutasítottam az ajánlatot, szerencsére senki sem búsult túlságosan emiatt, a zenekar bevonult a stúdióba, eljátszotta és elénekelte egyebek között azt, hogy: „Üljél a motoromra, kisangyalom", hogy „Egy gombolyag sárga cérna", hogy „Kerítésre felmászott a bakkecske" és hogy „Engemet még nem szeretett senki". A hangszerek néha hamisan szóltak, időnként az ének is megbicsaklott, az ügyeskedő fiú a haját tépte dühében, de aztán támadt egy nagy ötlete. Berendelte a feleségeket is a stúdióba, és rájuk parancsolt, hogy tegyenek úgy, mintha nagyon jókedvűek lennének, sikongjanak hangosan, főleg olyankor, ha a férjek hamisan játszanak, ezzel majd elsikoltják a hibákat. így történt, megvolt a felvétel, a lemezt azóta többször utánnyomták, különösen Magyarországon volt kelendő. Eljött hozzám ismét a szervező, és azt mondta, hogy mint már annyiszor, ezúttal is ostobán viselkedtem, mert egy egész rakás pénzt kaphattam volna egy rövidke szövegért.

Akkor magamba szálltam egy kicsit, és végiggondoltam, hogy mit is írhattam volna, ha írtam volna. Először is meg kellett volna írnom, hogy ez volt gyerekkorom zenéje. Ez volt a magyar zene. Ezt húzták a lakodalmakban és a szombat esti bálákban. Talán, mert csak ezt húzhatták, vagy csak ezt merték, de lehet, hogy már akkor is ez tetszett az embereknek. Meg kellett volna írnom azt is, hogy suhanckoromban kisebb-nagyobb csoportokhoz csapódva magam is ezt énekeltem igen hangosan, különösen olyankor, ha szerettünk volna túlkiabálni más nyelvű nótázókat. Nem kiabáltunk túl senkit, de mégis ez volt az érzésünk, közel voltunk magunkhoz, csak a saját hangunkat hallottuk, és azt hittük, hogy egyedül mi énekelünk a világon, még ha muskátlidalokat is. Mert ezeket a dalokat tényleg hangosan lehet énekelni. Minden nyelven. Később, amikor már írótáborokba jártam, népdalokat énekeltünk, nem akartunk senkiket sem túlkiabálni, megfértünk ott valamennyien egymás mellett.

Mégsem a népdalok jöttek divatba, hanem a muskátlizene. És én mind többször gondolok arra, hogy anyanyelvűnk a Vajdaságban vészjóslóan kezd hasonlítani a muskátlizenére. Vagyis egyre inkább romlik. Évekkel ezelőtt lármás veszekedésbe kezdtem a „Magyar Szó" című napilapunk főszerkesztőjével, amiért állandóan csökken a lap példányszáma. Én azt állítottam, hogy ennek oka a rossz szerkesztési politika, a túlzott óvatosság, amelynek nyomán az érdektelen, unalmas hírek tömkelegé jelenik meg az újságban, életünk problémáiról hallgatunk, és ezt is egy elszürkült nyelvezettel tesszük, ő viszont azt bizonygatta, hogy a példányszám azért csökken, mert csökken a magyarok száma.

Attól tartok, mindkettőnknek igaza volt. Mert a lap tényleg rossz volt, de a magyarok száma is csökkent, a statisztikai kimutatások egyre riasztóbb adatokat közölnek. Azt hiszem, Vajdaságban fogyatkoznak leggyorsabban a magyarok.

10