Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 2. szám - Gion Nándor: Hátrahagyott írások (I. rész)

ről, és nagyon bűzlött az eperpálinkától. Felrángattuk, ráadtuk a télikabátját, és kituszkoltuk a szobából.

Mentünk a temető felé, kissé lassan haladtunk a botladozó Fehér Lajossal, és amikor beértünk a temetőbe, Fehér Lajos sóhajtva leült az egyik sír szélére.

— Megpihenek egy kicsit, gyerekek - mondta.

Éktelenül dühösek lettünk, akárcsak az előző években. Előbb Fehér Lajost néztük dühösen, aztán már egymást, és hirtelen egymásnak rontottunk. Birkózni kezdtünk, dühödtebben birkóztunk, mint bármikor máskor, és jóval tovább is, mert még mindig a hóban hemperegtünk, amikor a folyó felől felhangzott Szluka Anti bömbölése. Felugráltunk, kerestük Fehér Lajost. O már régen lefordult a sír széléről, és aludt a sír mellett a hóban. Odarohantunk hozzá, ébresztgettük, hóval dörzsöltük az arcát, pofozgattuk, de ő nem ébredt fel. Akkor elkezdtük rugdosni, először csak gyöngéden, de aztán egyre erősebben rugdostuk, a töksüket Szluka Anti meg énekelt hangosan és hamisan a folyó mentén, hallottuk, hogy elhalad a temetőfal mellett, és később a távolból üvegcsörömpölést is hallottunk, ismét betört néhány ablakot.

Addigra sikerült életre rugdosni Fehér Lajost. Felállt, körülnézett a temetőben, és megkérdezte:

— Újév van már?

— Igen - mondtuk szomorúan.

— Gyönyörű év kezdődött - mondta elégedetten Fehér Lajos, és elkezdett énekelni.

Majdnem olyan hangosan és majdnem olyan hamisan énekelt, mint Szluka Anti. Riadtan közrefogtuk, vezettük ki a temetőből, szerettünk volna minél gyorsabban hazaérni vele, de ő csak lassan tántorgott közöttünk és hangosan énekelt, nagyon örült az újesztendőnek. A házuk előtt hagyta abba az ordibálást, és megint azt mondta nekünk:

— Gyönyörű év kezdődött, higgyétek el nekem.

Ma sem tudom, hogy miért, de akkor majdnem elhittük neki.

[Akármit is hoztak...]

Akármit is hoztak - jót vagy rosszat - az elvonuló esztendők, ezek a napok így karácsony és újév között számomra mindig a legszebbek voltak. Ez a mai nap is. Azt hiszem, egészen izgalmas regényfejezetet sikerült írnom valamikor egy János- napi kártyapartiról. Nagy tétekben ment a játék, gazdagon termő, zsíros bácskai földek röpködtek a magyar kártyákon, egy álmodozásra hajlamos szerelmes sihe- der, Rojtos Gallai István osztotta a lapokat a huszonegyezőknek, természetesen csalt, természetesen jó ügy érdekében, a jó földek helyükön maradtak az ősi juss jogán, a gonoszok is megbűnhődtek. Mindez elég régen történt, később a helyzet valamelyest megváltozott, de akkor már mások osztották a cinkelt lapokat.

Rojtos Gallai Istvánról, az álmodozó suhancról, az első világháború katonájáról, a lóháton járó mezőőrről eddig három könyvet írtam, egy kicsit talán azért, mert ő tanított meg az év utolsó napjainak szépségére, hófehér vagy sáros téli napokon, főleg abban az időben, amikor tájékunkon szigorúan tiltották a kará8