Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 11. szám - Lengyel András: Az ifjú Sansculotte (Storfer Adolf József indulásáról)
»Bűnrészest« mondtunk, mert a homoszexuálisok propagandája határozottan bűnösnek minősítendő. Itt megszűnik minden »modernség«, minden »humanizmus«, minden szociálpolitikai és büntetőjogi reformszellem, minden természettudományi elmélet, itt a normális nemi érzésű emberek alkotta társadalomnak egy vitális érdekéről és ennek az érdeknek a komoly veszélyeztetéséről van szó. S azoknak, akik a legjobb, a legigazságosabb és legemberibb szempontoktól vezérelve a homoszexuálitás büntetése ellen szállanak síkra, ugyanazoknak kell e mozgalom örve alatt suttyomban elharapódzott homosexuális propagandának kiirtására a jelszót elsőben kiadni." Mit kifogásol e propagandában? A „csábítás" és a „verbuválás" igényét és gyakorlatát. Álláspontja e pontokon is világos. „A homoszexuálisok büntetésével, a természet berendezésén való ezen oktalan és az emberiesség elvét lábbal tipró bosszúállással mit sem érünk. De azt nem szabad tűrnünk, hogy a homoszexualitást neveljék, beleoltsák az emberekbe." Mert: „Van-e az emberi társadalomnak, vagy jobban szólva: a föntartására törekvő emberi fajnak fontosabb érdeke annál, hogy nemi életének meddő eltévelyedésekbe, öngyilkos zsákutcákba való csábítását megakadályozza." S a „verbuválást" még erősebb szavakkal ítéli el: „egyes homoszexuálisok - mindig csak egyesekről, a propagatorikusokról van szó - még tovább mennek és valósággal verbuválnak. Hogy mily szerepe van ennek a szomorú kultúrjelenségnek, ennek a huszadik századbeli sajátos verbunknak a homoszexuális prostitúció tenyésztésében, arra a kriminálpszichológus s a nagyváros oknyomozó rendőre felelhet. És hogy mily hatása van a homoszexuális térítőmunkának oly fiatalemberek életére, akikben a kontrer nemi érzés csirái megvannak, de akikben rendes körülmények között a normális érzések túlsúlyban vannak, azt megmondhatják a pszichopatológusok és pedagógusok. Elszomorító és ijesztő válaszok azok, amelyeket e szakavatottaktól kapunk és intő felszólítások, hogy több figyelmet fordítsunk a probléma e legújabb oldalára is." Storfer álláspontja markáns álláspont, sok mindent anticipál. S hogy a kései kapitalizmus lényeges szociokulturális és mentalitástörténeti fejleményére hívja föl a figyelmet, az bizonyos. De hogy álláspontját ma sem övezi konszenzus, azt is célszerű látnunk. 9 Storfer másik két decemberi cikke bejáratottabb úton haladt. A december 8-án közreadott Forel s a büntetőjog elsősorban azért érdekes, mert megerősíti Storfer érdeklődésének két irányát, a pszichológiait és a jogit, pontosabban ezek összekapcsolódását. Egy helyzetrögzítő megjegyzése érdemel külön figyelmet: „A büntetőjog tudománya a forradalmak korát éli most. A vakon való megtorlás elve pár ezredévi zavartalan uralma után bukófélben van, végnapjait éli, amennyiben már eddig is félig-meddig nem váltották föl új vagy legalább kompromisszumos álláspontok. Sőt, már második stádiumához érünk most ennek a forradalomnak. Az első, a zseniális mindent felforgatok, a régi fogalmakat fejük tetejére állító üdvös túlzók korszaka bevégződik. Szinte lehetetlen egybefoglalni azokat a filozófiai, szociológiai, természettudományi iskolákat, amelyek a fennálló büntetőjog alapjai ellen eleve állást foglaltak." Ez a diagnózis igazában persze nem jogi, pláne nem jog- technikai természetű. Valójában a „modern" korszak méhében érlelődő új habitus, a valósághoz való új viszony fölismerése és kimondása ez - egy területre, a büntetőjogra vonatkoztatva. (A vonatkoztatás nyilván összefüggött épp akkor folytatott jogi tanulmányaival is.) Érdekes benne az optimizmus is, ez nyilvánvalóan az elég széles körben érvényesülő századfordulós korérzékelésben való osztozás, s ez lesz az, ami a világháború kitörésekor majd megroppan. S amit szintén nem lehet említetlenül hagyni, az a Forel professzor iránti megkülönböztetett figyelme - lám, ez is egy újabb cikke róla, munkásságáról. Ebben nyilvánvalóan szerepe volt annak, hogy a svájci professzor munkássága sok olyasmit sűrített 81
