Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 11. szám - Lengyel András: Az ifjú Sansculotte (Storfer Adolf József indulásáról)

Napóleon, a Kant orra valami kis házitanítónak az ábrázatát éktelenítette volna el, nemcsak társai, hanem még kis nebulónövendékei is igen nevetségesnek, igen közönségesnek, igen visszataszítónak tartották volna." A test, ismeri föl s mondja ki Storfer, kulturálisan igazolódik vagy stigmatizálódik. Ebben a fölismerésében nyilvánvalóan benne van saját - „zsidó" - tapasztalata is, erről árulkodik a „Kis Kohn"-nak csúfolt pesti „közhuszár" laktanyai öngyilkosságára való utalás, s alighanem erről vall a cikk zárlata is: „a gúnyolódásra való készség ott lappang" az emberekben, s nevetségesnek tűnnének föl előttük „a csúnya nagy orr védelmére írt e sorok, ha tegyük föl az sülne ki, hogy írójuknak szintén - csúnya nagy orra van". Érzékel tehát bizonyos lélektani automatizmusokat is. De a stigmatizációt „igazoló" elméleteket elutasítja: „Azt mondják, az orr a jellem cégtáblája s határozottan gazdájának egyéniségére enged következtetni. Csúnya orr - csúnya jellem: az ellenszenv tehát indokolt." Ám ehhez azonnal hozzáteszi: „Mondanunk sem kell, hogy az orr és a jellem közötti összefüggés tudományosan - ma legalább még - dőreség."

Álláspontja világos és egyértelmű. Elutasítja a stigmatizáló álelméleteket. Egy odavetett episztemológiai megjegyzése azonban érdekes ambivalenciáról árulkodik: „egész sorát látjuk azoknak" - írja -, „akik a kiszámíthatatlanul csapodár véletlent állítólag törvényekbe tudják szorítani". Ez a megfogalmazás már alighanem a pszichoanalízis irányába való megnyílását jelzi, ám ugyanakkor még az értelmezés e módjától való tartózkodását mutatja.

A következő, egy hónappal későbbi, szeptember 15-i cikke (A két Naumov) egészen más területre visz - ez oroszérdeklődésének egyik jellegzetes darabja. Elsősorban azt jelzi, mily nagy figyelemmel kísérte az orosz fejleményeket. „Ha napról napra hírét vesszük az oroszországi eseményeknek, megdöbbenünk a motívumok s a kockázat csodálatosságán. Valóságos »értékek átértékelésére«, nézőpontunk eltolására van szükségünk, hogy valamennyire is megértsük az orosz forradalmi lelket, nemcsak a tömegforradalom szellemét, hanem az egyén nem politikai forradalmiságát is." Kulturális utalásai - „Szaszulits Vjerá"- tól Raszkolnyikovig, Dosztojevszkij regényhőséig - figyelemre méltóak. Esetelemzése summája azonban még inkább árulkodik valóságérzékelése természetéről, politikai sejtelmeiről. „A két Naumov két példája az orosz forradalmi léleknek, a második Naumov, a szerelmes, más körülmények között talán szintén politikai forradalmárrá lett volna, olyanná, aki megbízatás nélkül, csupa egyéni forradalmiságból a tett nagy pénzére váltotta volna a körülötte levők érzésének, akaratának, tervezgetésének apró pénzét. És az evolúciónak milyen nagy mozgató erejét kell látnunk ezekben az erjedő forradalmár lelkekben, ha végképp lehullanak az orosz zsarnokság-emelte korlátok, ha minden téren győz az orosz forradalom, az, mely a politikai, társadalmi és gazdasági életben forr, épp úgy, mint az, amely a szellemi életben megy végbe, avagy az, amelynek a család a harctere." Az alig egy évtizeddel később bekövetkező oroszországi nagy átrendeződés lehetőségének éles szemű megfigyelése ez - valami messianisztikus várakozással. Ez is, az is figyelemre méltó momentuma a cikknek. De észre kell vennünk, hogy ez, minden felszíni politikuma ellenére, nem politikai, hanem szociálpszichológiai, „lelki" megfigyelés. Storfer igazában nem politikus, hanem - már a pszichoanalízissel való formális megismerkedése előtt is - pszichológus: lélekértelmező. A történetileg s kulturálisan meghatározott ember lelki reakcióinak leolvasója. S szimptomatikus e vonatkozásban cikke zárógondolata is: „Igazat kell adnunk Fourier híres elvének, hogy az emberiség haladásának és az egyén boldogságának nem utolsó biztosítékai a helyes irányba terelt, vagyis az elfajulástól és félrevezetéstől megóvott emberi szenvedélyek."

Ez pszichológiai program s előrejelzés, ebben a család éppoly fontos „harctér", mint a politikai, társadalmi és gazdasági élet színterei.

Nem is független ettől a beállítódásától, hogy két héttel későbbi, szeptember 29-i cikke, A halálra ítélt halálbüntetés, amely eminensen jogpolitikai összefüggéseket tematizál,

74