Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 11. szám - Lengyel András: Az ifjú Sansculotte (Storfer Adolf József indulásáról)

valójában szintén az emberi habitus lehetőségei körül mozog. Jog, politika, habitus egyaránt jelen van benne, de a pont, amelyből az értelmezés kiindul, s amely egyben célterülete is, az emberi habitus. Ezt kell tehermentesíteni a halálbüntetés terhétől. Számol a halálbüntetést fönntartó szempontokkal és érzülettel. Idézi is például a máig hatásos, valóban frappáns szenátori javaslatot: „kezdjék el előbb a gyilkos urak", s érti, sőt megérti a párizsiaknak a kéjgyilkosság fölötti fölháborodását is. „A párisi nép, amely már annyi fiát hurcolta a hulló bárd alá, ez a nagyszerűen lelkes tömeg, amely mint a haladó emberiség avantgarde-ja vívta meg és vívja meg az úttörő forradalmakat, nem tudja elfelejteni azt a látványt, amelyet Solleiland szegény kis áldozatának holtteteme nyújtott." S azokat az asszonyokat is, akik a gyilkost kegyelemben részesítő elnök ellen zúdították haragjukat, úgy mutatja be, úgy definiálja, hogy egyértelmű az irántuk tanúsított elismerése: „Akik a boulevardokon »Solleiland úr cinkostársának« szidják az elnököt, amaz asszonyok utódjai, akik a nagy forradalomban a Carmagnole vérszomjas táncait járták s amazoké, akik a kommün búcsúzásakor ott hullottak el a sáncokon, vagy koncoltattak föl Gallifet tábornok által, mint »lázadók és gyújtogatok«." Mégis, álláspontja világos és - frappáns. Az „elnök előtt - mondja - „két notórius bűnös ügye feküdt döntés végett. Valamelyiknek meg kellett kegyelmeznie a másik rovására. Vagy a sok ezerszeres gyilkosság bűnével terhelt halálbüntetés intézményének, vagy az elvetemült cinikus kéjgyilkosnak. És az elnök józan humanizmusból a kisebb bűnösnek kegyelmezett meg, Solleilandnak." ítélete - az elnöké is, Storferé is - az, hogy a halálbüntetés „egy a huszadik században megbocsáthatatlan barbarizmusnak atavisztikus maradványa". És a halálbüntetés eltörlésével „Franciaországban ezentúl egy gyilkossal kevesebb lesz. A legnagyobbal, kinek lelkét a legtöbb gyilkosság terheli: a guillotine-nal."

S az emberi önemancipáció igényére, amely Storfer álláspontja mögül jól kivehető, mi sem jellemzőbb, mint a cikk fölütéseként rögzített aforizmaszerű történeti példa: „Amikor a kommün Párisban elégette volt a guillotinet, megkezdették Franciaországban az eljárást a halálbüntetés ellen."

Svájcból - nem tudni pontosan miért - olykor átugrott Bécsbe. Egyik ilyen látogatásának dokumentuma a Lueger s az orvostudomány című cikke, amely szeptember 30-i keltezéssel október 2-án jelent meg. A cikk az osztrák főváros híres-hírhedt főpolgármesterének, Kari Luegernek (1844-1910) egyik megjegyzésére reagál. A népszerű, s városfejlesztési politikájáért máig méltányolt keresztényszociális politikus, a „schöner Kari" („szép Károly") a modern politika egyik jellegzetes képviselője volt - pragmatikus antiszemita s híres „magyarfaló", tőle ered a hírhedt aforisztikus azonosítás is: Budapest: Judapest. S amit Storfer még nem tudhatott, retorikája a majdani Führernek, Adolf Hitlernek is mintául szolgált. Storfer, jó érzékkel, Lueger egyik pénzmegtakarító, orvosellenes gesztusára reagál, s a politikus magyar- és zsidóellenes attitűdjére éppen csak utalva, a „butaság" szociálpszichológiájára figyel föl. „Bécs főpolgármester" - írta Storfer - „kikelt a himlőoltás ellen s az orvosokat beszédében megrótta, mert a közegészségügyi szabályokkal »jelentékeny károkat okoztak a lakosságnak«." Ez furcsa gesztus, de nem sok szót érdemelne. Storfer azonban ebben paradigmatikus esetet látott meg. „A butaság ellen még az istenek is hiába küzdenek, - mondja a régi szentencia s el kell hinnünk, hogy igaza van. Mert hogyne kellett volna a kedélyes olimpuszi nagyságoknak kapitulálniuk a butaság előtt, amikor napról-napra kell tapasztalnunk, hogy vannak esetek, amikor még a fölvilágosodás és haladás dolgában oly nagy perspektívákat nyújtó reményekkel beköszöntött huszadik század is kénytelen bevallani: a butaság ellen... stb. Az a középkori szellem, mely boszorkányokat teremtett magának, hogy elégesse őket, a tömegek ama gyászos vaksága, amely embertizedelő vagy döghalál-járványok alkalmával a tudósokat és orvosokat okolta s végül az a kuruzsló vénasszonymaradiság,

75