Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 11. szám - Lengyel András: Az ifjú Sansculotte (Storfer Adolf József indulásáról)

sem a falusi élet keretébe nem tud beilleszkedni, aki világgá megy, anélkül, hogy tudná miért..." „Nem tudja s nem akarja a megrugdosott kutya életét élni, inkább éli a jeges hidegben csatangoló, éhségtől üvöltő farkas életét. Valami ellenállhatatlan vágy vonzza a mezítlábast a világba, a messze elnyúló s a végtelennek látszatával hitegető, vigasztaló pusztaságba. Megveti az életet, mert - amint egy régi orosz közmondás mondja - »hétszer nem halhat meg az ember, de egyszer meg kell halnia«. Megveti az emberek világát, de szereti az embert. S ez az egyedüli érték, amit alapjában véve vallásos érzülete elismer: az ember. És ily értelemben nihilista a mezítlábas, mert szertefoszlik előtte minden világi érték, mint Tolsztoj előtt is." Az elv: „meg kell az emberben becsülni az embert". Hogy ez a jellemzés mennyire érvényes Gorkij prózájára, specialisták dolga eldönteni. De hogy Gorkijban Storfer ezt látta meg, ezt „hangosította" föl, az rá magára, irodalom- és valóságérzékelésére mélyen jellemző. Kicsit önmagától retorikailag eltávolítva, saját beállítódását metaforizálva, azt a lelki képletet írta le, amelyet ő maga is képviselt. Az el nem csitítható szabadságvágy, a beilleszkedni nem tudás és akarás, az emberi világ megvetése, amely mögött - paradox, de egyáltalán nem logikátlan módon - az ember megbecsülése, középpontba állítása figyelhető meg, ez a „nihilista", ám „alapjában véve" mégis vallásos érzület - ez mind Storfer karakterjegye. S talán az sem véletlen, hogy a „mezítlábasokat" így kiemelő, s így jellemző cikkíró, álnevet választva magának, éppen a sok szempontból analóg, de a francia forradalmi hagyomány révén politikailag egyértelműbben „radikálisnak" látszó, és már eleve szimbolikus sansculotte név mellett döntött.

A cikk zárlata mindenesetre megint a politikába vált át, s politikai reményeket fogalmaz meg. „A problematikus mezítlábas-természet - és maga Gorkij is az - megszűnt egy időre problematikus lenni. A tettek, a tépelődés nélkül való határozott tettek korszaka érkezett most el." Az író „népének szabadsága érdekében izgat". (Ez a diagnózisként megjelenített remény természetesen nem volt minden illúzió nélküli, de - nem mellékesen - megint Storfer saját reményének is volt a kifejezője.)

Második cikke, A vörös szűz szobra, amelyet Párizsból küldött a Naplónak, pár nappal követte csak az elsőt - ez július 14-én jelent meg. E cikke - a szoborállítás kapcsán - egy legendás francia forradalmárnő, Louise Michel (1830-1905), „vörös Lujza" életét és küzdelmét villantja föl. A fölidézett egyéniség, nem véletlenül, Ady Endre érdeklődését is fölkeltette, ő is cikket írt róla, s a csak kevéssel előbb elhunyt különös személyiség franciaországi nagy népszerűsége joggal lett cikkek témája. Olvasói szempontból „érdekes" volt. Storfert azonban aligha csak ez motiválta témaválasztásában. Egyrészt egy igazi, erős forradalmi tradíciójú országról beszélhetett, másrészt egy olyan ideális forradalmárról, aki bár extrém jelenségnek számított, maga volt a megtestesült erkölcsi integritás. S ez Storfernek megint lényeges dolgok kimondására adott lehetőséget. Szellemes, és mentalitástörténetileg is figyelemre méltó az a kép, amelyet néhány sorban Franciaországról ad. „Franciaország a nagy forradalmak s a nagy lelkesedések hazája. Az a nemzet, amely fanatikusan szolgálta volt egyházát, a XVIII. század nagy irányváltozása után ugyanoly lelkesedéssel állott az »Antikrisztus« fanatikusai közé. Az a nemzet, amely odaadó rajongással vette volt körül a katolikus francia királyság két patronáját, a vallásit, a Szűzanyát s a nemzetit, az orleansi szüzet, az ugyanoly fanatikusan bálványozza több mint száz év óta új szeretőjét, a köztársaság istenasszonyát, azt az élnivágyó fiatal gall nőt, akit kacérul felcsapott phrygiai sapkával ábrázolnak. A francia nép százhúsz esztendő óta szerelmes a forradalomba." Érdekes felfigyelni rá, Storfer itt megint a vallás és a habitus relációiban írja le, amit jellemzőnek tart, s e nyelvezet rásugárzik mondandójára. Ugyanakkor e leírás, nem önkényesen, de mégis figyelmünket orientálóan, „nőiesítve" van. Ez részben nyilván téma kínálta ötlet, de több is. Beállításában ugyanis e francia „forradalmiságnak kevés oly jellemző képviselője van, mint Louise Michel, a »vörös szűz«." Ez az interpretáció kettős funkciójú. Egyrészt

71