Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 11. szám - Lengyel András: Az ifjú Sansculotte (Storfer Adolf József indulásáról)

Storfer így szinte észrevétlenül bekapcsolja „vörös Lujzát" a nagy francia tradícióba, másrészt lehetőséget nyer egy idealista forradalmár paradigmatikus pályájának fölvázolására. Louise Michel ugyan „csak" egy önzetlen és tiszta lelkületű „agitátomő" volt, de mindenhol ott volt, ahol a lázadásnak hangot kellett adni. így, többek közt, a Kommün harcaiban is. „Nagy lelkesedésében föltétlenül bízott a Kommünben, azt remélte, hogy elérkezett a világmegváltó nagy forradalom, amely véget vet a földön minden nyomornak. Éjjel- nappal szakadatlanul dolgozott [...]. Lelkesítette a polgárságot, ápolta a sebesülteket, sőt maga is fegyvert ragadt, kiment a falakra, ott küzdött elől a lelkes párizsiak sorában, akik között elterjedt az a hír, hogy »sérthetetlen a mi Lujzánk«." Amikor, a Kommün bukása után haditörvényszék elé állították, „a haditörvényszéket felbőszítette [...] őszinteségével. Védelmében apológiáját zengette a Kommünnek, gyilkosoknak nevezte a bírákat és kérte, hogy lövessék őt is főbe, mint társai nagy tömegét. A bírák azonban a közvéleményre való tekintettel nem merték Louise Michelt is halálbüntetéssel sújtani, amint a Kommün annyi harcosát, hanem Uj-Kaledóniába deportáltatták." Nem kétséges, Storfer számára jól jött az életrajznak ez az epizódja, olyasmit emelhetett így a figyelem középpontjába, ami számára is fontos volt. De a Kommün propagálásánál fontosabb volt számára „Lujza" karakterének definiálása, leírása. „Ideális lelkületének", írta róla, „az anarkia eszméi feleltek meg a leginkább. Rajongásában az uralomnélküliségtől várta az emberiség boldogulását. De Louise Michel nemcsak egy utópisztikus jövő ábrándozója volt, részt vett a gyakorlati propagandában is. Lankadatlanul agitált az anarkista-kommunista munkásmozgalom érdekében, beutazta fél Európát, részt vett a szervezésben, szónokolt népgyűléseken." „Szorosabb kötelékek nem fűzték őt az anarkista párthoz. O nem pártérdekekért, nem politikai irányokért küzdött naivitással határos lelkesedésében nem látott maga előtt más célt, mint a szenvedő emberiség megváltását, a társadalom megjavítását." S Storfer úgy látta, ez a „nő típusa a XIX. század forradalmárjának. A XIX. század történetének lapjain lépten-nyomon találkozunk önzetlen, de sokszor elérhetetlen vagy hamis ideálokért lelkesedő, minden áldozatra elszánt forradalmárokkal, akik nagy lelkesedésükben sokszor elmulasztják a közel kínálkozó eszközök felhasználását és a távolban bizonytalan utakat keresnek. Louise Michel is azok közül a forradalmárok közül való, akiknek elveiről, céljairól, eszközeiről sokat vitatkoztak és vitatkoznak, de akiknek becsületes, önzetlen meggyőződését, színtiszta jellemét nem lehet kétségbe vonni."

És Storfer számára alighanem ez volt a legfontosabb: maga is a „megváltást" keresők közé tartozott. Ebben az értelemben az okosság és a „naivitás" benne is szimbiotikus egységet alkotott.

Harmadik, még ugyancsak júliusban, 18-án, megjelent cikke, az írói motívumok, egy fiktív napló részeként van meghatározva („Egy híres író naplójából" - mondja az alcím). Az egyes szám első személyben megírt szöveg azonban csak naplóimitáció, s mint ilyen, egy szerepbe, a „híres író" szerepébe illeszkedik. Valójában azonban nem napló, hanem - a szerep mögé bújva - személyes vallomás egy lelki helyzetről. A szabadságvágy/rabság dichotómiájáról, s az e kettőt betetőző, a lázadás helyett a megíráskényszernek való engedelmességről. Amíg az első két cikkben Storfer közvetve, egy-egy tárgy leírása által vallott önmagáról (is), de elsődlegesen mégiscsak az adott tárgyról értekezett, most ez a vallomás közvetlenebbé válik. Ha a szerep pusztán rejtőzködést szolgáló fölszínét lehántjuk a szövegről, egy primér vallomást kapunk. Nem egy „híres író", hanem saját maga - tárgyias, pontos és őszinte - vallomását. A dichotómia mindjárt a naplóimitáció elején megjelenik: „Szeretném ideírni a fölháborodás, a méltatlankodás, a panasz csimborasszóját. Szeretném megmutatni a világnak, hogy - hogy lázadok. Hogy szükségem van a lázadásra. Hogy föl kell szabadítanom magamat. Mert én [...], az emberi lélek boncolója és rajzolója, aki az egyéni szabadságnak, a lélek önállóságának szükségéről oly sok írásomban győztem

72