Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 11. szám - „Tudatos értelemmel rendbe tenni, amit az ösztön sugallt” (Lator Lászlóval beszélget Major László és Ménesi Gábor)

mációk elősorolását. Hogyan dolgozta ki magának azt az egyéni nyelvet és elbeszélésmódot, mely a kötetben megmutatkozik?- Mondhatnám, hogy azt éreztem, így kell írnom, de nyilván ez nem volt ennyire egyszerű. Amikor megkaptam azt a több száz oldalas interjút, amit az Országos Széchényi Könyvtárban csináltak velem az életemről és a pályámról, adódott az alkalom, hogy létrehozzak belőle egy írásban is elfogadható önéletrajzot. Hozzá is kezdtem, de valamiért nem ment, az anyag nem akart engedni nekem. Egyszer csak megszülettek azok a hosszú, gyakran fél oldalakat betöltő mondatok, amelyek különböző helyszíneket és idősíkokat kapcsolnak össze. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy A megmaradt világ nem szabályos önéletrajz, sosem írtam naplót, nem voltak feljegyzéseim, csak az emlékeimre hagyatkozhattam. Az emlékezet viszont bizonytalan, megmásít, kihagy, esetleg felerősít bizonyos mozzanatokat, s talán jól tükrözi mindezt az általam kialakított fogalmazásmód. A kötet egyszersmind műhelytanulmány a vers születéséről, a Zsinórpadlás ciklusban néhány versem elemzésére vállalkoztam. Ez nagyon kényes műfaj, mert a saját verseimet nem minősíthettem, de nem is erre törekedtem, csupán azt próbáltam felfejteni, milyen élmények húzódnak a hátterükben.

M. G.: - Az volt a benyomásom az említett önelemzések, műhelyesszék olvasása közben, hogy elébe akar menni azoknak az értelmezéseknek, amelyek a költői szándékot figyelmen kívül hagyják. Azért is gondoltam ezt, mert számos esszéjében vitába száll - olykor kimondva, máskor burkoltan - bizonyos teoretikus megfontolásokkal, így például a hermeneutikai vagy dekonstrukciós szövegértelmezéssel, a szerző halálát hirdető nézetekkel.- Jól látja. A Kakasfej vagy filozófia, illetve legutóbbi esszékötetem, a Szabad szemmel ilyen értelemben vitairatnak is tekinthető, amelyben csipkelődve, olykor kíméletlenül szállók szembe bizonyos elméleti felfogásokkal.

M. L.: - Az ELTE-n indította el, majd az Eötvös Collegiumban folytatta versfordító szemináriumát, melynek középpontjában a költői mesterség és a stílusgyakorlat állt. Magyarországon kevés előzménye volt ennek a stúdiumnak, leginkább a Négyesy-féle szeminárium juthat eszünkbe róla. Hogyan kezdődött?- Még a kiadóban dolgoztam, ahová a fiatal fordító- és költőjelöltek gyakran behozták és megmutatták az írásaikat. Nagy Péter, a Világirodalmi Tanszék professzora vetette fel, hogy indíthatnék az egyetemen egy olyan szemináriumot, ahol ezt a tevékenységet rendszeressé tenném, és tanítanám a műfordítás módszertanát. Rövid gondolkodás után igent mondtam, de - szemben Kardos Lászlóval, aki korábban kifejezetten a fordításról tartott előadásokat - nemcsak a műfordítással foglalkoztam, hanem a költészettel is. Az órákon elolvastuk és megbeszéltük, elemeztük a tanítványaim verseit, nyíltan megmondtam nekik én is, illetve ők is egymásnak, ha valami nem tetszett, de a véleményünket mindig meg kellett indokolni. Az általános költészettani, formai ismeretek átadásán túl mindenkit tehetségéhez mérten próbáltam elindítani a pályán, vagyis nem mondhattam ugyanazt Vörös Istvánnak, amit Ferencz Győzőnek vagy Tóth Krisztinának, amit Imre Flórának. Négyesy László stílusgyakorlata működött hasonlóképpen, odajárt a századforduló táján Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula, Oláh Gábor. Vészi Endre írja valahol, hogy amikor Illyés Gyulának megmutatta első verseit, Illyés azt mondta, hogy van tehetsége a költészethez, de először tanulja meg a mesterséget Négyesy könyvéből.

M. L.: - Ha jól tudom, ez a tankönyv önnek is megvolt gyermekkorában.- Igen, én is abból tanultam meg a versírás alapjait. Nekem nem Illyés, hanem édesapám adta a kezembe, aki - bár nem volt irodalmár - sokat olvasott, de máig sem tudom,

55