Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 11. szám - „Tudatos értelemmel rendbe tenni, amit az ösztön sugallt” (Lator Lászlóval beszélget Major László és Ménesi Gábor)

M. L.: - Goethétől a Vándor éji daláf többen is átültették magyarra. Nagyon szép fordítások születtek, de ez a vers is jól példázza, milyen nehéz megközelíteni az eredetit.- Az a vers - bár többen nagyon szépen fordították - lényegében lefordíthatatlan. Több ilyen vers van egyébként. Gondoljanak Petőfi Sándor jellegzetes soraira {„Megy a juhász szamáron, / Földig ér a lába"), vagy akár a gémeskút ábrázolására. Ha ezt franciára szeretném fordítani, rátalálhatok a megfelelő szavakra, mégsem tudom közvetíteni azt a hangulatot, azokat a mögöttes asszociációkat, amelyeket a vers felidéz a magyar olvasóban.

M. L.: - A két tevékenység hogyan viszonyul egymáshoz? Visszahatnak-e a fordítások saját költészetére?- Nem veszem észre, hogy visszahatnak, de - hasonlóan a nyugatosok felfogásához - úgy érzem, a fordítás elválaszthatatlan a versírói tevékenységtől, ugyanolyan komolyan veszem, és ugyanolyan örömöm telik benne. Ráadásul abban a szerencsés helyzetben voltam már Körmenden is, aztán az Európa Könyvkiadóban különösen, hogy magam választhattam ki azokat a verseket, amelyeket lefordítottam. Leveleim tanúsítják, hogy szerkesztőként magam is szabad kezet adtam a fordítóknak. Illyésnek javasoltam például, hogy fordítson Cocteau-verseket, de a választást rá bíztam. Az is előfordult, hogy a költők kerestek meg azzal, hogy összegyűlt egy kötetnyi fordításuk, és szeretnék kiadni. Ha volt rá lehetőség, megjelentettük.

M. G.: - Azt, hogy miért húzódott el annyira költői pályakezdése, a már tárgyalt politikai körülmények magyarázzák. 1969-ben jelent meg a Sárangyal, két évtizeddel az Őserdő elkészülte után. Mi változott akkorra? Milyenek voltak a viszonyok, amelyek lehetővé tették a bemutatkozást?- Egyre szabadabban lehetett olyan verset írni, amilyet én akartam. Úgy éreztem, hogy a Sárangyalból még a forradalom után is ki kellett volna hagyni bizonyos verseket vagy verssorokat. Engedjék meg, hogy fellapozzam a kötetet, és két idézettel megvilágítsam, mire gondolok. „Ez a bűn hajléka, íme a bűn / hajléka, hasonlatos Sodomához. / Aki tudja a csillagok útját, t menekül, vagy gyenge galambot / áldoz." {Sodorna) „A látó így szól: Jeruzsálem / leánya, háromszor jaj neked! / Sáskán él sfüvön, mert a fejsze / a fák gyökerére vettetett." {A szabadsághoz) Veszélyes gondolatok voltak ezek, börtön járt volna értük, ha akkor megjelennek. Kompromisszumok árán viszont nem akartam a kötetet, inkább kivártam a megfelelő pillanatot. Folyóiratokban rendszeresen publikáltam, az Elet és Irodalom is közölte azokat a verseimet, amelyeket a korabeli viszonyok között vállalhatónak tartottam. A Sárangyal kéziratát először a Magvető Kiadónak adtam, de ők nem akarták, vagy nem merték kiadni, ezért átvittem a Szépirodalmi Kiadóhoz, ahol Illés Endre azt mondta: „Nagyon sötét ez a költészet. Legalább lenne katolikus, mint Pilinszkyé." Merthogy Pilinszkynek bizonyos határig az volt a mentsége, hogy katolikus világnézetű lírát művelt, abban helyénvaló a tragikum. A Harmadnapon esetében azért azt mégis kikötötték, hogy a külső megjelenése ne legyen esztétikus. Hiába lett csúnya, mégis szétkapkodták egy hét alatt, s a Teleki téren óriási felárért lehetett hozzájutni. Visszatérve a Sárangyalhoz, a Szépirodalmi is nehezen vállalta a közlést, de mivel Juhász Ferenc, akinek a szava sokat számított, kedvező lektori jelentést adott, végül Illés hozzájárult a kiadáshoz.

M. G.: - Nem is volt semmilyen kikötése?- Nem, egyetlen szót sem kellett megváltoztatnom, az én elképzeléseim szerint került nyomdába a könyv.

M. L.: - Hogyan emlékszik a kötet fogadtatására?- Nem volt egyöntetű, például a Népszabadság kritikusa - bár valamelyest méltatta a kötetet - ugyancsak a versek sötét tónusát emelte ki. Fodor András pedig, aki mindig

51