Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 11. szám - „Tudatos értelemmel rendbe tenni, amit az ösztön sugallt” (Lator Lászlóval beszélget Major László és Ménesi Gábor)

M. G.: — A fordítói tevékenység rendszeres maradt, és előállt az az érdekes helyzet, hogy műfordításait tartalmazó kötete, a Kalandok, szenvedélyek korábban jelent meg, mint első önálló verseskönyve. Hogyan nyílt erre lehetősége?- Az Európa Kiadó a forradalom után segítő szándékkal megjelentette ismert műfordítók válogatott köteteit, hogy azért is kapjanak honoráriumot. Soronként fizettek, ezért mondta Kormos, hogy ősi magyar nyolc hatvanasban írta a verset, mert akkor nyolc forint hatvan fillér járt minden verssor után. így jelentek meg mások mellett Weöres Sándor, Kardos László, Áprily Lajos, Illyés Gyula, Vas István, Rónay György és Kormos István műfordításai. Kormos javasolta Domokosnak, hogy adják ki az én kötetemet is. Nagyon örültem a lehetőségnek, mert akkor még szóba sem kerülhetett a verseim megjelenése, a Kalandok, szenvedélyeket amolyan pótverseskötetnek tekintettem.

M. L.: - Másokkal szemben úgy véli, hogy - a nyelvek közötti átjárás nehézségei ellenére - igenis lehet és kell verset fordítani, sőt egy 2001-es tanulmányában azt is hangsúlyozza, hogy „erős áramütést mindig vagy majdnem mindig fordított versektől" kapott, s hogy bizonyos versek csak magyarul hatnak önre?- Változatlanul ez a véleményem. Apollinaire gyönyörű sorai - noha el tudom mondani franciául is - magyarul, Vas István fordításában hatnak rám elemi erővel: „Letéptem ezt a hangaszálat / Már tudhatod az ősz halott t E földön többé sohse látlak / Ó idő szaga hangaszálak / És várlak téged tudhatod." Ha egy verset magyar nyelven olvasok, másképp szólal meg bennem, de ha például franciául, akkor is másképp hallom, hiába értem az eredeti változat minden szavát, nem biztos, hogy bennem is megjelenik a vers teljes asszociációs hálója, egy-egy kép vagy kifejezés háttere, mindaz, ami egy francia befogadónak magától értetődő.

M. G.: — A fordítónak ragaszkodnia kell az eredetihez, vagy elrugaszkodhat attól, és saját költői hangjához igazíthatja a verset?- A Nyugat első nemzedéke a költőiséget tartotta szem előtt, azt vallották, hogy a fordítás legyen szép vers. Illyés Gyula és Szabó Lőrinc fellépésével mindez megváltozott. Szabó Lőrinc például a konok szöveghűség jegyében átírta fiatalkori - még Babits és Tóth Árpád hatására született - Verlaine-fordításait, és amikor a kiadóban Verlaine-kötetet szerkesztettem, nem járult hozzá, hogy közöljük a korai fordításokat. A következő nemzedék képviselői - Weöres, Jékely, Vas István, Kálnoky, Rónay -, ha lehet, még inkább ragaszkodtak az eredetihez. Kálnoky azt is megpróbálta elérni, hogy ugyanazok a szavak rímeljenek, mint az idegen nyelvű versben. Véleményem szerint, amennyire lehet, szöveghűségre kell törekednie a fordítónak akkor is, ha ezzel sokat vesződik, de úgy, hogy a fordítás magyarul is vers legyen. Egyszer lefordítottam Giacomo Leopardi A remete rigó című versét, amelynek egyik sora így szól az eredetiben: „acélcsövek távol dörgése". Sokat töprengtem rajta, vajon milyen acélcsövekről lehet szó, és arra a következtetésre jutottam, hogy fegyverek ropogását hallja a költő. Először megkísértett a gondolat, hogy puskát írjak, de végül változatlanul hagytam ezt a sort. Jóval később került a kezembe Eugenio Montale egyik tanulmánya, amelyben arról értekezik, hogyan változott bizonyos szavak költői értéke, funkciója az idő múlásával, és kifejti, hogy Leopardi idejében, a kor ízlésének megfelelően, nem volt ildomos egy versben fegyverekről, puskákról írni. Fordítás közben erről fogalmam sem volt, valahogy mégis megéreztem, hogy az acélcsövek említése odaillő. 3

3 Lator László: Lehet-e verset fordítani? In: Szabad szemmel. 322.

50