Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 11. szám - „Tudatos értelemmel rendbe tenni, amit az ösztön sugallt” (Lator Lászlóval beszélget Major László és Ménesi Gábor)

vetít. Benne volt Nemes Nagy Ágnes személyiségében ez is, de emellett rendkívül okos, minden szót meglatoló alkotó volt, versben is, prózában is. Szerintem a versírás módszeréről ő írta a legfigyelemreméltóbb esszéket, tanulmányokat. Nemcsak másokkal, hanem önmagával szemben is szigorú volt, és ebből kifolyólag rengeteg versét nem adta ki, mert egy részüket talán túl szókimondónak, túl személyesnek érezte. A természetéből adódott, hogy áttételes verseiben saját személyét elrejtette, úgyhogy, amikor mondjuk a Trisztán és Izoldát olvassuk, felfedezhetjük, hogy Marke király versindítója, ami a második világháborút átélt ember monológja, Nemes Nagy Ágnest takarja, de ő egyszersmind Izolda is. Késői versei nagyon személyesek, és megmutatkozik bennük az a nehéz természet, amit sokan őriznek emlékezetükben róla. Hadd tegyem hozzá, hogy Nemes Nagy Ágnes szülei Máramarosszigeten laktak, ott volt ügyvéd az apja, az én nagybátyám is ezt a hivatást űzte, úgyhogy állandóan jártak egymáshoz, és az én családom ismerte Nemes Nagy Ágnest. Én azonban már nem ott ismertem meg, hanem szülővárosában, Budapesten. A származásunk miatt ugyanazt a dialektust beszéltük. Emlékszem, hogy egyszer azt mondta egy házibuliban tánc közben, hogy „én csak úgy roszpitálok", és odaszólt hozzám, hogy „maga tudja, mit jelent az, hogy roszpitál", és valóban tudtam, egyedül az egész társaságból, mert az egy ugocsai, máramarosi szó. Tehát érdekes, és egyben nagyon jó kapcsolat volt kettőnk között.

M. G.: - A többiek hogyan hatottak önre? Pilinszky Jánosra, Rába Györgyre gondolok elsősorban.- Pilinszkyvel nem lehetett igazi kapcsolatot kiépíteni, csak arra emlékszem, hogy mindig szerzetesi tekintettel, befelé néző szemekkel beszélt, mégis nagyon szerettem őt, és sokat voltunk együtt, nem annyira Nemes Nagy Ágnesüknél, mert oda mindig egyedül járt. Egyébként az Apokrif létrehozására Nemes Nagy Ágnes szelleme erős hatással volt, ugyanis, amikor Pilinszky megírt belőle egy-két sort, elvitte neki, ő pedig soronként véleményezte a verset, s ha nem így történik, akkor talán egészen más alkotás születik. Meglepő módon sokkal többet találkoztam Pilinszkyvel Sárközi Mártánál, aki Pilinszky számára egyfajta anyaképet testesített meg, aminek, azt hiszem, családi háttere is lehetett. Nem akarok hosszú történeteket mesélni róla, de egyet azért felidéznék. Sárközi Márta szeretett kirándulni, és egyszer együtt indultunk el, talán a Börzsönybe, ahol egy turistaházban szálltunk meg, és ezúttal Pilinszky is velünk tartott második világ- háborús katonai oldalzsákkal, katonai bakancsban. Szinte lehetetlen őt így elképzelni! Különösen, ha a késői, európai polgár Pilinszkyre gondolunk. Egyszer azt hallottam, hogy a felső ágyon, ugyanis emeletes ágyakon aludtunk, felhangzik az éjszaka közepén, hogy „Iszonyú! Le kell szállnom". A hang pedig Pilinszkyé volt, és azért volt iszonyú, mert ki kellett mennie pisilni az udvarra, ahol kutyákkal találkozhatott volna, pedig azoktól halálosan rettegett. Valahol megkockáztattam egyszer - talán Jeleníts István emiatt meg is haragudott rám -, hogy Pilinszkynek valamiképpen alkati tulajdonsága volt ez a halálos rettegés, ami persze megjelenik olyan verseiben is, mint például a Harbach 1944 vagy a Frankfurt, de egy kutyától ugyanúgy tudott félni, mint amikor a foglyot odaállítják a kivégzőosztag elé. Később megszakadt a kapcsolatunk, amikor valami módon átment Törőcsik Mariék társaságába. Szerettem, és nagyon jóban voltam Mándy Ivánnal is, Rába Györggyel szintén, bár Rába is nehéz eset volt, mindenkire megsértődött, viszont én mondhattam neki akármit, rám nem.

M. L.: — És Lengyel Balázzsal, aki kritikusként is követte a pályáját, milyen kapcsolata volt?- Lengyel Balázzsal időnként levelet is váltottunk, és a könyveinket mindig kicseréltük. Sokakkal ellentétben nagyon jó kritikusnak gondolom őt, mert azok közé tartozik, akik

42