Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 11. szám - „Tudatos értelemmel rendbe tenni, amit az ösztön sugallt” (Lator Lászlóval beszélget Major László és Ménesi Gábor)

versről, költészetről úgy írnak, ahogy általában a kritikusok nem tudnak. Nagyra tartom azokat a tanulmányait, amelyeket Nemes Nagy Ágnes verseiről írt, mert ezekben beenged bennünket a versek olyan háttértartományaiba, ahová egyébként nem juthatunk el. Rólam is nagyon szép esszét jelentetett meg.

M. G.: - Az irodalomtörténet-írás állandó velejárója a kategorizálás. Ont leginkább az Újhold köréhez kötik, annak ellenére, hogy nem publikált a folyóiratban. Szívesen vállalja ezt a besorolást?- Először tisztáznunk kellene, hogy mit értünk azon, hogy valaki újholdas. Azt tekinthetjük annak, aki megjelent az Újholdban? Mert az Újholdban többen is megjelentek a szocialista realizmus később felkapott írói közül, például Aczél Tamás, akit nagyon utáltunk akkoriban, aki, ahogy Sárközi Márta szerette mondani, bezupált. Pándi Pál is írt a folyóiratba, aki az egyik legortodoxabb marxista kritikus lett, sőt, egy időben Rákos Sándor is szocialista-realista volt, akit később nagyon kedveltem, és most is nagyra tartok, elfelejtem neki az akkori rossz verseit. Úgy gondolom, hogy az Újhold igazából három-négy ember elképzelése volt az irodalomról, elsősorban Nemes Nagy Ágnesé, Lengyel Balázsé és talán Rába Györgyé. Mindenesetre én szívesen veszem a versírás, a költői szemléletmód szempontjából ezt a kategorizálást, ha mindenképpen szükséges a besorolás. De legalább annyit jártam a Válasz körébe is, ahol nagyon szerettek, és én is odatartozónak éreztem magamat.

M. G.: - Az Újhold kapcsán az irodalomtörténet leginkább az objektív, személytelen látásmódot emeli ki. Gyakran hivatkozunk Kenyeres Zoltánra, aki az elvont tárgyiasság lírája ként írja le az újholdas költészetet. Mi az, amit ebből továbbgondolhatónak tartott saját versteremtő módszerében ?- Nem azért voltak személytelenek a verseim, mert az Újholdnak ez volt a szemlélet- módja, még nem is olvastam az Újholdat, talán még meg sem alakult, amikor már tárgyi- asan írtam. A Makón írott verseim is eléggé objektívek, bár akkor születtek még nagyon személyesek is, mégis általában egyfajta tárgyiasság volt jellemző rám. Tehát ezt a besorolást nagyon is elfogadom, vállalom a személytelenséget, de nem azért, mert újholdas voltam vagy akartam lenni, hanem, mert így alakult, és ebbe biztosan belejátszott az is, hogy nem volt mindig tanácsos kiadni magunkat. Egyik versemben például - amelynek eredetileg az volt a címe, hogy Radnóti emlékére, ezt később Menet gyakorlaté a változtattam - abszolút személyes élményem szerepel, amint május elseje előtt gyakorlunk a felvonulásra, de ezt magamtól teljesen eltávolítva írtam meg. Azt mondja Ferencz Győző, hogy eljön az idő, amikor az írók elkezdenek kényszerűen valamelyest személyesen alkotni, úgy érzem én is, hogy a későbbi korszakomban írtam ilyen verseket. Mert ha a feleségemet látom a kórházban eszméletlenül haldokolni, arról nem lehet másképp írni, csak erősen szubjektív hangon. Az öregség, az elmúlás közelsége olyannyira a saját ügyem lett, hogy arról sem tudok objektiven beszélni. Ugyanez Nemes Nagy Ágnesre még inkább érvényes, mert azok a versei, amelyeket Lengyel Balázs adott ki a kéziratos hagyatékból, amelyeket a költő nem akart publikálni, azok erőteljesen tárgyiatlanok, és azért nem adta ki ezeket, mert úgy vélte, hogy csak az objektív költészete tartozik az olvasókra, a személyes nem. Vitatkoztak rajta, hogy meg lehet-e jelentetni ezeket, én azt gondolom, hogy igen. Ferencz Győző Nemes Nagy Ágnes legutóbbi összes verseiben mindennél teljesebben és pontosabban helyükre téve szerepelnek ezek a nem tárgyias versek. Az objektív és személyes líra kérdése összetett dolog, de általában elmondhatjuk, hogy a 20. századi világlírában (sőt korábban is, gondoljunk Browningra) divatba jött a tárgyias költészet, amiről Eliot azt írta, hogy nem a személyes érzelmeinket, gondjainkat tesszük bele a versbe, hanem verset írunk, menekülünk az énünktől.

43