Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 11. szám - Kántor Lajos: A mutató kilendül

lehet tovább konzultálni a neurológussal, a kardiológussal. Hogy a nyaki ütőér meszesedése milyen fokú, ez okozta-e a rövid eszméletvesztéseket? Kérdezzünk meg egy (itthoni) érsebészt műtéti javallat tekintetében... Szerencsére ez utóbbi javaslattevők kisebbségben maradnak. A családi orvos válasza a legőszintébb: a nyaki ereket akkor szokták műteni, amikor már úgyis mindegy...

No nem, újabb operációs sikert nem próbálok begyűjteni. Inkább elolvasom a Magyar Narancsban a világ százéveseinek életreceptjeit. Addig van még két évtized. A városmajori professzor tíz évet már megígért nekem, ha a kése alá fekszem. Továbbiakkal nem próbálkozom. Kórházi keresztből volt éppen elég.

Visszatérek a könyvekhez. Folytatom a Kakas és keresztet. Talán nem is kell hozzá teljes évtized.

(Alomról, rémálmokról - pótlásként)

A folyosóra felfutó lőne bódításával versenyben, a nyár hivatalos első napjára ismét kinyílt udvarunkon az ezüsthárs. Ideje, hogy csak a szépre emlékezzem: kellemes, boldogító álomra igen, rémálmokra nem. így akár ki is maradhatott volna a kórházi történésekkel nyilván összekapcsolható egyik rossz éjszakám látomása, valami súlyos csata, meghatározatlan helyen; a „jók" oldalán többen fegyverrel harcoltunk, erdélyi írók, ott volt Bajor Bandi, Panek Zoltán (még Beke Gyuri is), de vesztésre álltunk, az ellenség kezdett kiszorítani a várból.

Ha nem kerül a kezembe, 24 órával a hivatalos napforduló előtt, a budapesti Vigília, a rémálmok nem kapnak külön, zárójeles alfejezetet. És szegényesebb (mégis szebb?) lett volna a Városmajor megidézése. Már a címlapról megszólított, az irodalmi összeállítás élén: Zoltán Gábor: Véresmajor. Részlet készülő könyvből. A Városmajor fái és egyes épületei az azonosítható szereplők, mindenekelőtt az 54-es szám. Ez nem áll messze a 48-tól, ahol Mészöly Miklósékat látogattuk. Regénybeli (dokumentumbeli?) funkciója szerint: Sztehlo Gábor egyik gyermek- mentő otthona. A felidézett történelmi idő a nyilasok rémuralma, 1944. „Egy kórház bejáratánál tetemek voltak kipakolva. Az egyiknek, egy nőnek a talpára rajzszöggel cédulát tűztek, hogy minden arra járónak tudtára adják, az egy zsidó hulla. Rákosi Zoltán felháborodott, és kiabálni kezdett: gyalázat! A tettesek a közelben voltak, ám ez nem késztette óvatosságra. Mert hiszen pont ezért volt kitéve a hulla, pont ezért volt felcédulázva: hogy színvallásra késztesse a lelkeket. - Egy nyilas lelőtte. Rákosi Zoltán élettelenül esett össze. Később a kórházi személyzet bevitte, és megvizsgálták. Kiderült, hogy bár sok vért vesztett, nem halt meg. A golyót benne hagyták, de bekötözték, és ágyba fektették. Felgyógyult, és az ostrom után Sztehloéknál kezdett dolgozni."

Nem követem tovább a júniusi Vigíliában olvasható regényes fordulatokat, a megidézett személyek élettörténetét (bár nyilván érdekelnek); a Városmajor 68, az Érsebészeti és Szívsebészeti Klinika az én történetem része, amely - ki gondolta volna? — ilyen szörnyűségnek is tanúja volt, az utcai front felől nézve. De ki ez a Zoltán Gábor, a Vigilia szerzője, azonkívül, hogy 1960-ban született, Budapesten, és író? A könyvrészletből megtudható, hogy a Városmajor (utca) és környéke az életének fontos része. És azon túl?

28