Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 11. szám - Kántor Lajos: A mutató kilendül

Haragudhat az ember az internetre, mert elszoktatja a fiatalokat az olvasástól, ám amikor a segítségünkre siet... No lám, egy korábbi wikipédiás szöveg, Zoltán Gábortól: „Budapestnek az a része egy kis Erdély: a Királyhágó utca, Nagyenyed utca. Maros utca, Szamos utca, Temes utca: erdélyi folyók csörgedeznek a völgyben, de még a Csaba utca is a hun-székely királyfit idézi fel. Az itt dolgozó kortárs építészek hol nemzetközi modem stílusban dolgoztak, hol erdélyies szecessziósban." A szerző természetesen említi a Györgyi Dénes és Kós Károly által tervezett városmajori iskolát és óvodát, ahová nyolc éven át járt. Ne álljunk meg itt, mert folytatódik a városmajori „erdélyi vonal". Többek között - a Nyíró- és Wass Albert-könyvek sorsán innen és túl - ilyen vallomásos mondatokkal: „Nálunk is, mint annyi más családban, egyértelmű volt, hogy a magyar legfelső foka az erdélyi. Az erdélyi legfelső foka pedig a székely."

Hát akkor ne lenne igaz az én kórházi, erdélyi oltárálmom, az éjszakai nap aranyfényében? Károly bácsival, Cs. Szabóval, Jékelyvel, székely származású, jó humorú grafikus barátommal, Deák Ferivel? Meg Lászlóffy Alival, Szilágyi Domokossal? Hogy mindent, tehát a városmajori szívkórházat is mi építettük, a budapestieknek? Ragyogó a múlt és a jelen.

Persze, ahogy Zoltán Gábor 1944-es történetét meg a rákövetkező évekét olvasom, mindent azért nem vállalnék. Sok mindent nem. De annak örülök, hogy a teljes ismeretlenségből - nyilván az én figyelmetlenségemből a késés - elém jött ez a zoltángábori elbeszélésmód. Egyszer talán személyesen is találkozunk. Mészöly Miklóst már nem hívhatom el a találkozásra, András Sándort, a városmajori szomszédságból azonban mindenképpen megkérdezem, jön-e egy kórházon kívüli közös látogatásra.

29