Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 11. szám - Kántor Lajos: A mutató kilendül
Rosszabb külső körülmények közt azt már korábban is igyekeztem tudatosítani magamban (lehetőség szerint másokban is), hogy a gerinc óvása életfontosságú kérdés. Romániai, erdélyi magyarként legalább annyira, mint más térben. Ehhez jött, évtizedek múltán, a szív figyelmeztetése. A kettőt valahogy együtt kellene kezelni. Ambulancián, kórházon kívül is. A szívet és a gerincet. Szíves Kolozsvár Természetesen Kolozsvárnak, következésképpen a kolozsváriaknak is van szíve. Erre sokféleképpen lehet és kell gondolni, nem utolsósorban a Mikó utca (Clinicilor) és a Monostori út felől egyformán megközelíthető Szívkórház (Institutul Inimii) révén. Erről az intézményről, elismerem, többet tud mondani Peti barátom - őt a hármas, sikeres (és négy évvel korábbi) kolozsvári by-pass miatt lehet koronatanúnak tekinteni -, engem csak alkalmi, és maximum öt napig tartó bentiét okán tekinthetnek érdemesnek a helybeli nyilatkozásra. Én ugyanis, mint az eddig elmeséltekből kikövetkeztethető, a Városmajorban dolgozó unokaöcsém biztatására, valamint nem titkolható gyanakvásom (előítéletem?) következtében Budapestért elárultam szülővárosomat (irodalmilag és lakhelyvá- lasztásként nem tenném!); itthonra a folyamatos kardiológusi ellenőrzést, illetve a rehabilitáció további, beígért hónapjait hagytam. De az nem volt bekalkulálva, hogy egy január közepi éjszaka, derült égből villámcsapásként, majdnem hogy négykézláb teszem meg a fürdőszobáig vezető néhány métert, és onnan vissza az ágyig, eldagadt két lábam nem akart engedelmeskedni. A laboratóriumi vizsgálat ettől függetlenül időszerű lévén, telefon Bódizs doktornak, és az ő mindig kész, meghálálhatatlan igenje birtokában taxival, Juli támogatásával sikerül feljutni a lépcsőn az emeleti vérvételre, a másik épületben pedig - ott van lift - egy kedves román kardiológusnő sürgősségi vizsgálóágyára. Évekkel a gerinces látogatások után ismét a „recuperarén" vagyok (vagyunk), jóllehet csak azért, hogy a most már hőn vágyott kolozsvári szívkórházba sikerüljön bejutnom, az ajánlott Kovács doktornőhöz. Itt leszek aztán Domnu Kantor (hogy Kovács Emese mellett a csinos rezidens doktornő és a nővérek csapata is értse, kiről és miről van szó, kezelésileg). Szerencsére a keresett és megtalált kardiológusnő érti a Városmajorból és a Széher útról kapott zárójelentéseket, megnyugtat, hogy a kinti műtéttel nincs semmi baj, viszont a felgyűlt vizet kell lecsapolni. Megkezdődik a vízhajtó infúziós adagolása, napi hat órán át vagyok ágyhoz kötözve. Jut időm a szobatársakra figyelni, egyáltalán az itteni kórházi rendre. Most nincs karantén, Juli mindent hoz, amit kérek - könyvet, folyóiratot is. Napról napra méretkezem, reggelente, és a mérleg kedves (szíves) hozzám: öt nap múltán mehetek haza, már könnyebb az autóba beszállni, nyolc kilóval vagyok kevesebb a megszokottnál (?), a kórházi kalandok előttinél. A gyógyszerlista otthoni használatra valamelyest módosul, a Furosemid mindenesetre marad, de csak pasztillában, és kisebb adagban. Rossz emlékként csupán az ehetetlenül sótlan benti kenyérkínálatot őrzöm (és még sokat is adtak, sokan hagytuk ott). Kovács doktornőt majd a magánrendelőben keressük fel. Igaz, várakozásomon felüli volt a tisztaság, s a szakorvosi, az ápo26
