Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 11. szám - Kántor Lajos: A mutató kilendül

hogy a kertünk végében lévő, a kőfal miatt másfél utcán át megközelíthető szerkesztőségből alig tudtam hazajönni, egy kolléganőm kísért el, a táskámat kivette a kezemből.

Amíg ebbe a fázisba jutottam, pontosabban előtte és utána történt egy s más, orvosi beavatkozási kísérlet. Ezt most nem Kőszeg Ferenc gerinckalandját olvasva elevenítem föl (csupán), hanem mert hosszúra nyúló szíves rehabilitációm alatt nemegyszer fogott el a hátfájás, következésképpen gyanakodni kezdtem a hátgerincemre. Ha pedig így volt (van?), mégiscsak hozzá kell látnom annyi ideje tervezett históriám, a Romániai magyar gerinc megírásához is.

Ez még valóban „romániai magyarként" indult, a Ceau§escu-korban, tehát több mint húsz éve, amikor az erdélyi helyett romániait, romániai magyart mondtunk, akár egy irodalomtörténeti összefoglalóban. Odaátról, azaz Budapestről így rendelték, még az Akadémia is. A Kriterion ugyancsak így fogadta a kéziratot. Maga a „gerinces" tanulmány, esszé viszont váratott magára - nem mintha a kiváltó ok okafogyottá lett volna, akadtak sürgősebb megírnivalók, időszerűbb, jobban várt állásfoglalások. A pár évig tartó aktív politizálásban. Nem utolsósorban a Korunk-szerkesztésben, 1990-től már főszerkesztésben. (Ha időnként hát- és lábfájással, de közbeiktatott teniszpartikkal; meg továbbra is közéleti feladatok teljesítésével.)

Az én gerincproblémám körüljárása lehet, hogy épp a teniszkönyökkel, illetve a térdfájással kezdődött. Ki tudja? Talán az ortopédok, a sebészek, Bartha, majd Széplaki Attila. Akkoriban rehabilitáció helyett a „recuperare" szó tolult a szánkra, a Hajnal negyedi új kórház neveként, ha nem is beutalással, hanem szakrendelés helyéül. Ezúttal nem az „Ismerem az apádat", inkább a barátom barátja jött be (Kőszeg - Magyar Narancs), váltott lovakkal (drága magánrendelővel is, már 1990-et követően), hogy aztán fejedelmi körülményeket is megtapasztaljak a Duna-parton, több száz kilométerre a Kis-Szamostól. A fejedelmi jelzőn értsd Tőkés László közvetlenül forradalom utáni tekintélyét, magyarországi autóbalesetére következő rehabilitációját az ORFI egyik lakosztályában. Nekem pár évvel később, autózástól és T. L.-től függetlenül, hasonló kényelem jutott ugyanott, egy emeleti szoba-fürdőszoba, egyszemélyes tévéhasználat, felkínált szobai étkeztetés körülményei között, csak a napi hét-nyolcszori kezelésre kellett a földszintre vagy az alagsori medencéhez lemennem. (Minthogy le tudtam menni, inkább a közös étkezdét vállaltam, szívesen.) Tíz napon át tanultam - a kolozsvári románnak megfelelő - magyar szakneveket. Most ki kellene keresnem a régi papírjaimat, hogy biztosan megmondhassam, például a „tangentor" itt vagy ott mondatik; a vízsugaras kezelés a nagy kádban csakúgy hasznosnak bizonyult, mint az elektromos úton érkező meleg, az ágyra felfektetve, meg a tornatermi vagy az úszómedencei, víz alatti torna. Az előzetes kolozsvári ambuláns napok-hetek nem igazán „rehabilitáltak", a meleg után ki a hidegbe nem hozta meg az eredményt, az injekciók pedig csak átmeneti könnyebbedéssel jártak. Az ORFI-beli tíz nap viszont, a Segítő Jobbnak meg a különös figyelemnek köszönhetően, évekre hatóan, csodát tett. Beigazolódott a szakorvosi, még kolozsvári tanács: elkerülhető a gerincműtét. A gerinctornát azonban, amelyre az ORFI-ban tanítottak, ne feledjem.

25