Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 10. szám - Mohai V. Lajos: „Petőfi a miénk”
Iából született meg, és a Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyvében jelent meg először (Apokalipszis helyett kataklizma). Az életművet lezáró, az apokalipszist megidéző, a történelmi bukással a bekövetkezett apokalipszist is feltételező, a halálközeliséget talányosán megsejtető vers ez. Petőfi 1849 júliusában Mezőberényben írta: „Szörnyű idő, szörnyű idő! / S a szörnyűség mindegyre nő. Talán az ég / Megesküvék, t Hogy a magyart kiirtja. / Minden tagunkból véreziink / Hogy is ne? villog ellenünk / A fél világnak kardja." Petőfi teljes élete az életszabályokat még részben sem igen elismerő és elfogadó, saját kora normáit szilajon megváltoztatni és gyökeresen átalakítani akaró személyé és lobbanékony személyiségé. A látnok költői szerepét variálja, miközben hadakozik az ismeretlen kézzel, elszenvedője lesz a történelem valamennyi kontrasztjának és a kor kis- és nagypolitikai viszontagságának: „Egy őrült, rémülésteli / Zavart ész meséjének". A magyar irodalom minden addigi apokaliszis-költészetének hangja szólal meg egyszerre ebben az emelkedett nagy versben - Vörösmartyig bezárólag. Én arra vállalkozom most, hogy néhány bekezdésben fölhívjam az olvasók figyelmét az özvegyről, Petőfiné Szendrey Júliáról, és a költő fiáról írottakra. Mindkét szereplőjét érzékletes címmel jeleníti meg Ratzky: Szendrey Júlia „Magyarország legregényesebb asszonya". A Petőfi Zoltánról szóló dolgozat - ha szabad így fogalmazni: a tragikus sugallat ellenére is szemet gyönyörködtető - címe pedig anyja Három rózsabimbó című költeményéből való idézet: „A lehullott csillag fennmaradt sugára." Ami elöljáróban idekívánkozik: zavarossá vált asszonysors - a nemzet örökös özvegye helyett - egy másik férfi mellett, és eltékozolt, érdemtelen - korai tüdőbaj által megszakadt - fiatal élet; Szendrey Júliáról és Petőfi Zoltánról még többnyire mindig ez a sztereotípia él az irodalmi emlékezetben; zajos tiltakozás Szendrey Júlia Petőfi utáni élete ellen, és érdektelenség, lemondás az elkallódott fiúval kapcsolatban, aki ugyancsak elherdálta a nagy örökséget, amit a sorstól kapott. Petőfi Zoltán életrajzi alakjában ott az a belső nyomás, amellyel kortársai és utókora(i) is összekötötték az apjával, annak halott árnyával: „Egy szent örökség roppant árnyai" - Juhász Gyula fogalmazott később így, emblematikus tömörséggel. Azt gondolom, hogy Petőfi Zoltán számára az apai örökség tényleg nem nyújtott fedezetet és védelmet - sőt, mintha kikezdte, összeroppantotta és megfosztotta volna az érzékeny fiatalembert a biztonságérzetétől. Szendrey Júlia fölött pedig átcsapott a történelem tragikus hulláma Petőfi halálával, és minden további erőfeszítése összetörött azon a valóságon, amely egy csapásra kimondta rá elmarasztaló ítéletét. Irodalmi hagyatékában, amelyet talán végre a maga teljességében elkezdett kibontani a kutatás, egy izgatott, tehetséggel megáldott asszony ihletett belső drámája látszik eredendő voltában kibontakozni. Szendrey Júlia ránk maradt munkássága fölcsillantja egy jelentős életmű lehetőségét is, és korántsem Petőiméként: tehetsége és rokonszenvesen eredeti, tépelődő személyisége épp a nagy művész árnyékából tépné ki őt, ha nem maradt volna csonka, és nem veszett volna el ő maga (szinte művészetével együtt) második, az 1850-es évektől pokollá vált életében és házasságában. Az első élet Petőfi oldalán a sors kegyeltjévé emelte Szendrey Júliát, a második élet sötét mélységek ölébe buktatta, megalázta, kisemmizte, betegséggel sújtotta - és kínhalállal elpusztította. Úgy látom, olyan sorsért halt meg, amely nem volt az övé: hányattatása különös fénnyel világít be hozzávetőlegesen két évtizedet a XIX. század közepének magyar irodalmából, dúlt, kicsinyességtől és féltékenységektől mérgezett irodalmi életéből, sőt későbbi utókorából is. Szendrey Júliára, az irodalom művelőjére - ez Ratzky írásaiból kiderül - mindenképp érdemes figyelni. Számomra legizgalmasabb: Szendrey Júlia ellentmondásokat 123
