Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 10. szám - Mohai V. Lajos: „Petőfi a miénk”

hordozó, nagyszabású személyisége, e szeszélyes, ideges, alkotói - és nyomasztó életrajzi - feszültségben élő művészegyéniség, aki nem akart csak Petőfi özvegye maradni. Ez az elhatározása pedig kikezdte az akkori - férfiak által uralt - irodalmi világ toleranciáját. Ratzky mellett az újabb szakirodalomból Ajkay Alinka és Szentes Éva kísérőtanulmánya Szendrey Júlia 2015-ben kiadott naplóihoz és leveleihez hasonlóan térképezi föl hősük életének fordulatait, gyötrelmeit, és (többnyire) értetlen utókorának állomásait. („Naponként árvább". Szendrey Júlia naplója. Női tükörben - nők - naplók - vallomások. Sajtó alá rendezte Ajkay Alinka és Szentes Éva. Budapest, Az Editio Princeps Könyvkiadó, 2015) Talán az a legizgalmasabb megfigyelés a munkájukban, ahogy a kortársai (nem is akárkik, Gyulai Pál és Arany is például) szinte eltakarják kezükkel a szemüket inkább, minthogy őt a maga valójában lássák - vagyis elfogadják. Szendrey Júlia szomorú utóéletének is talán ez lehet az archimedesi pontja: a magyar irodalomtörténet meghatározó alakjai - kiváltképp azok, akik hódoltak Petőfi zsenijének, csakis Petőfi hűtlen özvegyét akarták látni Szendrey Júliában.

Szendrey Júlia néhány igen szép, és arányérzékről, költői erudícióról is tanúskodó verséről, például a csalódottságát szóra bíró Keserű kínról („Keserű kín és gyötrelem / Volt énnekem a szerelem; / Ami másnak életet ad, / Az hozza rám halálomat") sok-sok fájdalmas, de nem önsajnáltató naplórészletéről, és az elvágyódást költőileg is megragadó leírásairól, például a Velencéről szóló kisrajzáról, nem volna szabad megfeledkeznünk.

Végezetül néhány mondat Petőfi Zoltánról, akire Ratzky - érthető és megengedhető elfogultságból - külön is kitér, és tanulmányt ír róla. Az irodalomtörténész egy-két - engesztelő - ecsetvonással megpróbálja fölvázolni Petőfi Zoltán irodalmi portréját. Az irodalomtörténet-írás róla alkotott és meggyökerezett szinte minden ízében elítélő képe abból következhet, hogy a közelítési pont hozzá óhatatlanul az apától indul. Ahány írását én Petőfi Zoltánnak ismerem (és ez sajnos korántsem az összes lehet), abból arra következtetek, hogy Petőfi Zoltán ránk maradt irodalmi kísérleteinek nehézkességét is ez, apja árnya, követése jelenti. Nem lehet azzal hízelegni magunknak, hogy elsőrendű tehetség, de az írói véna kétségkívül megvolt benne. A továbblépésre, az elmélyültségre azonban ideje se maradhatott a kínzó és korai halálát okozó betegsége miatt. Hogy ez önpusztítás következménye-e pusztán, azt is nehéz megítélni; hogy ebben mekkora szerepe volt a közel sem szeretetteljes kapcsolatának anyjával, erről is nehéz határozott véleményt formálni. Annyi azonban bizonyos, hogy Petőfi Sándor fia zaklatott, rövid életet élt; a boldogság őt is kerülte; vajon utólag ki lehet-e silabizálni, hogy személyisége markánsan más volt-e, mint az apjáé; örökös nyugtalanság kísérte, ebben nem különbözött/különbözhetett az apjáétól, és még talán az is elmondható, hogy az önismeret hiányának az a mélysége sem jellemezte, amelyet az apjával többnyire egyidős kortársai előszeretettel - és kicsit meggondolatlanul - neki tulajdonítottak.

Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy az utóbbiak talán azzal a szomorúsággal tették ezt, amelyet Petőfi Sándor megemészthetetlen hiánya miatt éreztek.

124