Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 1. szám - Fleisz Katalin: Névtelen alakok, közös sorsok (Háy János: Hozott lélek)

Maga az élőbeszéd-szerűség viszont nem élőbeszéd. Az írott szöveg legfeljebb hasonlíthat az élőbeszédhez, és ez már a metafora tükrözéséhez, megkettőzöttségéhez vezet. Az elbeszélő hang ebben a kettősségben mutatkozik, amikor bár szenvtelen, külső nézőpontból megszólalva, a felvázolt életsorsokhoz nyelvileg is idomulva, mintegy belülről mutatja meg azokat. (Az egyes szám első személyű elbeszélők esetében, amikor azok saját történetüket mondják, a belső nézőpont megmutatása közvetlenebbnek tűnik, ugyanakkor az elbeszélők egy nagyon is közös nyelven beszélnek. A szleng, a divatos „pesties" kifejezések egy nagy közös nyelvbe olvasztják a személyest.) A jelöletlen szereplői szólamok, azaz a szabad függő beszéd a már említett kettős tükörnek köszönhetően válik feszültséggel telivé. És ha ehhez még hozzávesszük azt, hogy a narrátor a felvázolt életek bonyolultságát és ballépéseit magától értetődő természetességgel, minden kommentár nélkül tárja elénk, ez már értelmezésre csábító manipuláció. Mert az olvasás folyamán csakhamar áldozatul esünk az elbeszélő hang csábításának: ami mellett a mindennapi életben elmegyünk - köznapi banalitásnak, életünkkel velejáró ügyes-bajos, vagy egyenesen megoldhatatlan problémának tűnik -, az szöveggé válva sugározni kezd, értelem felé kiált anélkül, hogy valamilyen megoldást kínálnának fel. Ennek a mélyben lapuló problémamagnak a körüljárása teszi ki az egyes novellákat, amikor is a problémamag lokalizálhatatlan, de épp elég ahhoz - vagy épp ez kell ahhoz -, hogy egy történetet összetartson, formát adjon. Es akkor újra itt vagyunk a forma problémájánál. A hiányként, csakis körülírásában megjelenő problémaközpont centripetális erőként ad ritmust, sodrást a szövegnek - mintha a sodró prózaritmus tartaná fenn magát a problémamagot. Ebben az erős, mégiscsak a megkomponáltság érzetét adó prózaritmusban - ami a beszélt, mindennapi nyelv nyerseségét, elevenségét használja fel - a novellák szereplőinek története nagyon sokunk története lesz.

Ezt az általános jelleget erősíti fel, hogy az elbeszélőknek, szereplőknek nincs nevük. Önmaguk számára is ismeretlen sorsrugóra járó nők és férfiak, anyák, lányok, feleségek, férjek, szeretők történetei elevenednek meg a lapokon; személyek helyett kapcsolataik meghatározta névtelen alakok. Névtelenség, valamint a történet magját adó negatív rejtélyes változás: egymást erősítik. Nem tudjuk például, hogy a Nyolc év után című novellában a saját történetét elbeszélő alak élettársa egy reggel miért mond nemet a további közös életükre, és költözik el végérvényesen. „Szokványtörténet'' (...) „...az én esetem sem más" - valamiféle sápadt általánosításként, következtetésként vonja le a narrátor, de ez a megállapítás a történetek mindegyikére érvényes. A novellák szándéka: felmutatni egy nagyon erős, a szereplők által már uralhatatlan helyzetet, mindenfajta magyarázat és lélektani mélyfúrás nélkül. Egy-egy esetben a családi minta ismétlése mögött valamiféle egyénen túlnövő sorsszerűség dereng fel (A lány, aki hozott lélekből dolgozott).

Személyességből gyúrt, általánossá növesztett novellák a Háy Jánoséi. A Tiszta lap című történetben az elhagyott feleség monológja, miszerint az elköltözött férjének úgysem sikerül maga mögött hagynia múltját, akár szájbarágós kioktatásnak is tűnhet. „Azt hiszi, hogy ő annyira más, mint én, pedig nem más. Minden feleség ugyanolyan, ahogyan minden férj is ugyanolyan, minden kapcsolat ugyanoda fut ki, hogy már csak azt érzi az ember, hogy kibírhatatlan a másik mellett élni, hogy minden perc fogság abban a lakásban, amit olyan boldogan rendeztek be miamikor, amikor még boldogok voltak." De épp azzal, hogy a sorok mögött ott van az indulatokkal fűtött, elhagyott feleség, a szöveg rögtön két póluson kezd el oszcillálni: a közhelyesen általános mon110