Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 1. szám - Fleisz Katalin: Névtelen alakok, közös sorsok (Háy János: Hozott lélek)

datok mögött egy torzóban hagyott családtörténet dereng fel. És épp ez a kettősség teszi izgalmassá a novellákat: a mindig ugyanúgy felőrlődő sorsok nyelvileg is közös - ha úgy tetszik -, közhelyes fordulatokkal válnak közölhetővé, habár az egyes alakok számára egyedi, változást hozó eseményekről van szó.

A nyelvvel, nyelvi mintákkal, műfajokkal való játék amúgy is fontos szervezőelve a szövegeknek. A kötet egészét átszövik azok a novellák, amelyek meseként ültetik át az élet „felnőtt" kérdéseit. A mesemondás alaphelyzete is megvan: legtöbbször egy apa a fiának meséli. Kettős síkon mozognak ezek a novellák: a mesetartalom és az elmondás egy zsongítóan képzeletbeli világba vezet, ennek a fiktív világnak viszont a fonákja, a negatívja a valóság nagyon is elevenbe vágó kérdéseiből áll. Az egyik történet névtelen kisfiúja a hallgatott mese után hiába kérdezi apját, hogy érte lehozná-e a hegyről a drágakövet - akárcsak a mesében -, csak egy felnőttes, okoskodó, „maszatolós" választ kap, ami épp apja iránta érzett szeretetével hagyja kétségben (A karbunkulus torony). Ugyanakkor nem mindegyik novella egyforma színvonalú. A Ciprián, a repülő barát címűben ugyan izgalmas az apa és a fiú eleven párbeszéde, azonban a vége a képzelet és a valóság ellentétéről reflektálatlan közhelyességbe fullad. Frappánsan humoros viszont a hétköznapokból komponált mesei világ a Villanylovag és gázvitéz címűben, aminek befejezése - miután a kislány elaludt, és kárpótlásul „igazi" mesékkel álmodik - a család körülményeinek taglalásával szerencsésen kiszélesíti a mesetéma értelmezését. „Felkapcsolta a konyhában a villanyt. Egyedül volt. A férje ezen a héten éjszakás. A városba jár az elektromos művek központjába. (...) Röghöz vannak kötve, mint a jobbágyok, gondolta, emlékezett, töriből tanulták, szerette a történelemtanárt, aztán, hogy de legalább az ő férjének van munkája, s nem a kocsmában lopja a napot, mint a Krekács Béla, meg a Banda Lajos, meg a Herda Pityu, akik már reggel ott kötitek ki, s egész éjszakáig maradnak, hogy ne otthon pazarolják a villanyt, a gázt és persze a minden fájást, még a fogfájást is elmulasztó pálinkát."

A kötetben külön tematikus egységet képeznek a vidéki életet felvillantó, valamint az öregség témájához, kiszolgáltatottságához köthető novellák. A vidéki novellákban a névtelenség eltűnik, visszatérő szereplők körül forognak a történetek, úgymint többek között Herner Feri és Banda Lajos - bár itt épp a nevek által is lesznek zsáner- szerűek az alakok, stilizált vidéki figurákként. Időben is visszalépnek ezek a novellák: valamikor a 70-es, 80-as évek kommunizmusa idején járunk (téesz, népművelő körök, kocsmázások), de a magvuk mégis az emberi dráma. Ugyan itt az indulatos hang eltűnik, az érzelmek festésében inkább a balladásan szaggatott vagy távolítóan ironikus hanghordozás a jellemző. A Gázagyerek című novella különösen szépen követi végig, ahogyan az enyhén értelmi fogyatékos fiatal férfi munkatársai durva tréfájának áldozatává válik. A Két összeillő ember főcím alá tartozó két egymáshoz kapcsolt novella (Kovács Emőke, népművelő, Németh Öcsi, téeszelnök-helyettes) erős vonásokkal, frappáns humorral két egymáshoz futó életutat vázol, amiben épp az összefoglaló főcím (Két összeillő ember) kerül ironikus tükörbe. „Szóval pisálni akart kimenni, s megfogta a másik szék karfáját a felálláshoz, de azon a karfán volt már egy kéz, a Kocsis Emőke keze. A helyi kultúros épp ott ült, mellette az elnökhelyettesnek, s épp erre a pillanatra várt, hogy ez a kézfogás megtörténjen, kapva kapott az alkalmon, a nyakába omlott az egyensúllyal küzdő férfinak, az meg, nem volt mit tenni, hogy mielőbb szabaduljon, s elmehessen pisálni, megcsókolta a kicsit már koros, ám a téeszelnök-helyettes korához képest mégiscsak rendkívül fiatal nőt."

111