Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 1. szám - Fleisz Katalin: Névtelen alakok, közös sorsok (Háy János: Hozott lélek)
Fleisz Katalin Névtelen alakok, közös sorsok Háy János: Hozott lélek Háy János novelláit olvasva a kritikusnak nehéz dolga van, tudniillik az az érzése, hogy a szövegek mindent elmondanak arról, ami az emberi kapcsolatokról egyáltalán elmondható. Ráadásul a kapcsolatok eredendő hiányára, lehetetlenségére való kihegyezettség mintha egyetlen nagy mondanivaló variációinak mutatná a novellákat. A szövegek erős üzenete az olvasó etikai érzékenységét mindenképpen mozgósítja, elgondolkodhat a saját életén, számára is rejtett problémákat hívhat elő. A Háy-novellák fényében saját életünket mindenképpen kritikusabban olvashatjuk. De a szövegeknek épp ez az erős üzenete kelt valamiféle hiányérzetet: mintha már e legelső mondatokban megjelenne a mondanivaló, amiért a novellák egyáltalán megszülettek - különösen a sokadik történetet olvasva. A ráismerés monotóniája kevés helyet hagy a meglepetéseknek, ami - tegyük hozzá - minden értelmezés termékeny talaja. Ugyanakkor felmerül a kérdés, vajon ez a hiányérzet nem az iskolásán belénk nevelt forma elvárásának tudható-e be. Vagy inkább egyfajta forma elvárásának. Nem lehet, hogy a szövegek szándéka éppen ez az olvasót közvetlenül érintő megszólításvágy, az, hogy az életünk épp olyan, amilyen; s hogy ez az üzenet nagyot szóljon, minél kevesebb áttételes megszólalás a kívánatos. Bár, hogy mi számít áttételesnek, képszerűnek, az is sokban saját elvárásunk, értelmezésünk függvénye. Az ismétlődés mint alapélmény nem lehet-e forma is egyben? Ugyanis a monotónia, a mindig ugyanaz unalma lehet öntudatlan és nagyon is vállalt. Háynál személyes tragédiák hétköznapokba fulladtságának megteremtéséhez nem épp ez az ismétlődés szüksé- geltetik-e? Nincs értelme tehát - különösen ebben a korpuszban - a tartalom-forma túlhaladott szembenállásához visszatérni. A tárgy mindenképpen valahogy formát ölt, formaként jelenik meg, ha szikáran, lecsupaszítottan, akkor az már jelentéssel teli forma; hiba volna tehát olyan artisztikumot számon kérni a szövegektől, ami azoknak nem lehet sajátjuk. Háy János legutóbbi kötetének 48 novellája közül tartalmilag vegyes, különböző tematikájú szövegek között válogathat az olvasó. Összefűzi őket viszont, hogy - az írótól megszokott módon - majdnem mindegyikük az emberi kapcsolatok útvesztőit járja körül. Az első tematikus blokk a férfi-nő viszonyt, az elhidegülő házasságok, a szeretőhöz folyamodás vagy szeretővé válás kérdéseit boncolgatja. Frappáns, a dolgok elevenébe vágó, feszítő problémaérzékenységgel megírt novellák ezek. Talán ennek tudható be a sodró, élőbeszéd-szerűség hatását keltő írásmód, amit - az immár az író védjegyévé vált - szabad függő beszéd is megerősít. 109
