Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 10. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek

váltunk el egymástól. Persze illett visszahívnunk őket, s egy idő után az akkor másfél szobás, szűk Szoboszlai utcai lakásunkban fogadtuk őket. Jött a nagyfruska Kati lányuk is egy francia fiúval, aki magyar verseket szándékozott fordítani, s Feri láthatóan örült, hogy bensőségesen együtt látja őket. De aztán egy kis kavarodás lett a találkozóból, mert váratlanul megérkezett Édesanyám, sőt (honnan?) volt pilóta nagybátyám is, akinek Ferivel ugyan kedves közös témájuk volt, de alig fértünk a szobába, a leültetésről alig szólva. Azért jó volt a hangulat (bár a kínálat kicsit szegényes), mikor egyszer csak Feri átfogta a vállamat, s az ablakmélyedésbe invitált. Azt mondta (nagy titokzatossággal), hogy felajánlották neki az Új írás főszerkesztői székét, de ő csak úgy fogadja el, ha tízpontos feltételrendszerét elfogadják. S ezek között - megmutatta - a második helyen az szerepelt, hogy a szerkesztő meg én legyek. Meg sem tudtam szólalni az újabb nagy megtiszteltetéstől, de ebből persze - hála Aczél elvtárs munkálkodásának, akivel én sohasem találkoztam - nem lett semmi. Pontosan annyi, hogy Feri főszerkesztőként állandóan közölte, sőt kérte a verseimet. (O volt az is, aki másfél éves nevelőtanári állásom felmondásakor, mikor „szabadúszó" lettem, ezt végtelenül ellenezte, de megfelelő, költőnek való álláshoz jutásban nem segített.)

Aztán nemsokára, sőt hamarosan sor került Balatonfüreden, az új Annabella szállóban az I. Nemzetközi Magyar Költőtalálkozóra. (Nem tudom, hogy több is lett volna.) A Kilencek közül egyedül én voltam meghívott - feszengtem is. Itt ismertettek meg két bolgár költővel: a magyart anyanyelvi fokon beszélő Georgi Krumovval és a pulóveres, nagyon szimpatikus, fiatal Hriszto Fotevvel. (Később Bulgáriában mindkettővel többször is találkoztam.) Ebéd előtt elkapott Juhász Feri, és erővel odaültetett kitüntetett asztalukhoz. Itt feszengtem csak még igazán! De Feri szóval tartott, szinte egész idő alatt Csoóri Sándort csepülte, aki egy hosszú asztalnál, barátaival nagy vidámságban volt, s mi éppen rájuk láttunk. Minden lében kanálnak, nagy zűrzavarkeltőnek titulálta, s mindenáron igyekezett előttem befeketíteni. Én viszont már korábban ismertem Sándort, és szinte rajongtam érte. Nagyon rosszul érintett hát Juhász viselkedése, nem értettem, és nem tudtam mit kezdeni vele. Nos, hát ez volt a másik „nüansz", amin fönnakadtam. Aztán délután néhány ismerősöm társaságában kint voltunk a szálloda előkertjében, ragyogó napsütéses idő volt, napoztunk, emlékszem, néztük a csillogó hátú Balatont. Ratkó Jóska, későbbi nagy barátom is köztünk volt. S egyszer csak a szálloda fala mellett megjelent Juhász Ferenc külföldi (nyugati) költők társaságában, persze öltönyben-nyakkendőben, és - nem akartam hinni a szememnek - kezén fekete kesztyűben „uraskodott". Ez már egy újabb „nüansz" volt, ami távol állt tőlem. És volt még néhány olyan „nüansz", ami emberileg eltávolított tőle, s azt a nagy vehemenciát, amivel barátságával megajándékozott, nem tudtam viszonozni, s miként előtte, ezek után sem szerettem volna vele sűrűn találkozni. Haláláig úgy éltünk egymás mellett, hogy alig-alig láttuk egymást. Dedikációiban néha utalt is erre, s elhiszem, hogy keserű lehetett számára. Persze ez semmit nem von le abból, hogy továbbra is megkerülhetetlen, kivételesen nagy költőnek tartottam (de ez is inkább a második Kossuth-díja előtti munkásságára vonatkozik). Úgy gondolom, a magyar nyelvnek Arany János mellett nemigen volt nála igazibb, beavatottabb művelője.

61